A Megoldás, avagy az élet kulcsai

HAT ÉVVEL EZELŐTT, 1989-ben elindultam, hogy bejárjam egész Amerikát a bölcsesség nyomában. Utazásaim során több mint kétszáz pszichológussal, filozófussal, gyógyítóval, természettudóssal és misztikussal beszélgettem és dolgoztam együtt, akik mind azt állították. hogy náluk található a válasz a kérdéseimre. Amikor What Realiy Matters: Searching of Wisdom in America (Ami igazin számít. A bölcsesség nyomában Amerikában) című könyvemet irtam. Tony Schwarz

…nem jelenti azt, hogy a férfiak nem képesek érzékenyebbé válni, vagy nem kellene érzékenyebbé válniuk. Ma okvetlenül szükség van erre.

…betekintést nyerhetünk az evolúciós kibontakozás magasabb szintjeibe is, s ezt megkönnyítik a világ nagy bölcsöleti hagyományai – a segítségükkel rápillanthatunk a magasabb szintekre is, ahol a Szellem öntudatra ébred és felismeri önmaga igazi természetét.

Ezeket a magasabb szinteket sokan a ködös misztika vagy bizarr szélsőségek birodalmának tartják, pedig nagyon is konkrét, kézzelfogható valóságos fejlődési szakaszokról van szó, amelyeket te is, én is elsajátíthatunk, amelyek mindannyiunk számára potenciálisan elérhetők.

…a püthagoreusok vezették be a ,,Kozmosz” kifejezést, amelyet ma is használunk. Csakhogy a Kozmosz eredeti jelentése a lét összes tartományának mintázata, illetve folyamata, az anyagtól az elmén át egészen Istenig, tehát nem csupán a fizikai világmindenség, márpedig ma általában mind a ,,kozmosz”,  mind az ,,univerzum”  pusztán a fizikai világra utal.

K: Az evolúció titkos ösztönzése?

KW: A molekula meghaladja és megőrzi az atomokat. Meghaladja annyiban, hogy vannak újonnan keletkező, újszerű, kreatív tulajdonságai; a molekula nem pusztán a részeinek az összessége. A rendszerelmélet és általában a holizmus lényege épp ez: új szerveződési szintek jönnek létre, amelyek nem redukálhatók teljes egészükben az alacsonyabb szintekre, vagyis meghaladják azokat. Azonban meg is őrzik, hiszen az alacsonyabb szintű holonok az új holon részei. Egyszóval: meghaladás és megőrzés.

K: A magasabb tehát tartalmazza az alacsonyabbak lényegét, plusz még valami egyebet.

KW: Igen, így is mondhatjuk, s ezt először Arisztotelész fogalmazta meg — az alacsonyabb mindenestül megvan a magasabban, a magasabb viszont nincs meg mindenestül az alacsonyabban, s ezért kitétel nélkül mindig hierarchia, vagyis holarchia jön létre. A sejtek molekulákat tartalmaznak, de ez fordítva nem igaz. A molekulák atomokat tartalmaznak, de ez fordítva nem igaz. A mondatok szavakat tartalmaznak, de ez fordítva nem igaz. És mert mindez fordítva nem igaz, hierarchia, holarchia jön létre: a növekvő egészek rendje.
 

Mindegyik szint magában foglalja az azt megelőzőt, és újonnan keletkezett tulajdonságokkal egészül ki, amelyek az előzőszinten meg nincsenek meg. Vagyis minden új dimenzió „nagyobb", abban az értelemben, hogy többet ölel fel, nagyobb a mélysége, mint a megelőzőnek.
 

A legmagasabb szint a Szellem b i r o d a l m a.

KW: Minden szint meghaladja és megőrzi a megelőzőt. A Szellem mindent meghalad, tehát mindent megőriz. Teljesen felette áll ennek a világnak, de egyben tökéletesen felöleli a világ minden egyes holonját. Áthatja az egész megnyilvánult világot, de ő maga több, mint a megnyilvánult világ.

Minden szinten, minden dimenzióban jelen van, de ő maga nem azonos egyik szinttel vagy dimenzióval sem. Mindent meghaladva mindent megőriz, ő Minden megnyilvánulás alap nélkül való Alapja, maga az Üresség.
 

Ahogy Emerson mondja, a határtalan Értelem védő ölén nyugszunk, s ez a határtalan Értelem más néven a Szellem. A Kozmosz eredeti arcán ugyanaz az ősi motívum rajzolódik ki.

A Semmi falán ugyanaz az ősi minta áll. Minden rezdülés jelentést takar, minden pillantásból szépség árad.

Bennünket pedig - és minden teremtett lényt — teljesen áthat ez az értelem, folyamatosan sodor a gondoskodó figyelem, az igaz érték, a végső jelentés, a belső tudatosság áramlata. Mi magunk is részei vagyunk ennek a határtalan értelemnek, a Működő Szellemnek.

KW: Így van. A mi hivatásunk pedig az, hogy ráeszméljünk: ez a folyamat mi magunk vagyunk. A bennünk élő Szellem arra hivatott, hogy önmaga tudatára ébredjen, sőt – sokan így mondják — , hogy tudatfölöttivé váljék. A tudattalantól a tudatoson át a tudatfölöttiig a mélység egyre nő, s az út végén a megrázó felismerés vár, hogy tökéletesen egyek vagyunk a tündöklő Mindenséggel, s amint erre ráeszméltél, máris magad vagy az Egy.

Na, ehhez mit szólsz? Azt hiszed, őrültség, mi? És akkor a bölcsek, a misztikusok is mind őrültek? Mert ők is ugyanezt mondják, csak éppen különféle változatokban. Mindegyikük története nagyjából arról szól, hogy egy szép napon felébredtek, és rádöbbentek, hogy egyek a Mindenséggel, időtlenül, mindörökre, határtalanul.

…Csakhogy. Mi van, ha az evolúció tényleg anyagtól test, elme, lélek és végül Szellem felé vezet, amelyek mindegyike meghaladja és megőrzi a megelőzőt, amelyek mindegyike egyre nagyobb mélységek, egyre magasabb fokú tudatosság felé vezet, és egyre többet ölel fel? És mi van, ha az evolúció legmagasabb szintjén esetleg az egyéni tudat tényleg megérintheti a végtelent, átölelheti az egész Kozmoszt, kozmikus tudatra tehet szert, amely nem más, mint az önmaga igazi természetének tudatára ébredt Szellem?

Nekem ez legalábbis hihetően hangzik. És mondjuk meg őszintén: ez a történet, amelyet a bölcsek és a misztikusok mesélnek világszerte tényleg  vadabb, mint a tudományos materializmus sztorija, amely nem más, mint hogy az egész evolúció egy félkegyelmű meséje, zeng, tombolás, de semmi értelme nincs? Gondoljuk csak meg alaposan: melyik a hihetetlenebb a kettő közül?

Megmondom, mit gondolok én. Azt, hogy a bölcsek az evolúció titkos impulzusának a nyílhegyei. Azt, hogy bennük sűrűsödik össze az önmeghaladásra törő erő, amely mindig túllép azon, ami addig volt. Azt, hogy ők testesítik meg a Kozmosz nagyobb mélység és tágabb tudat felé hajtó erejét.

Szerintem is fontos, hogy elismerjük és megbecsüljük a világ egykori kultúráinak a vívmányait, és a bölcsességükből igyekezzünk annyit megtartani, illetve beépíteni, amennyit csak bírunk.
 

Mihelyst a férfiak lettek az élelem szinte kizárólagos termelői, akkor — láss csodát! — a női istenségek szinte egyöntetűen átalakultak férfi istenségekké. Az egész világon a földművelő társadalmak több mint kilencven százalékában kizárólag férfi főisteneket imádnak.

K: A könyvedben ezt így fogalmazod meg: „Ahol a nők kapálják a földet, az Isten is nő; ahol a férfiak szántják a földet, az Isten is férfi."
 

K: Tengelykorszak?
K W: Karl Jaspers nevezi így a történelemnek ezt a kimondhatatlanul jelentős korszakát, amelyik a Kr. e. VI. évszázad körül kezdődött Keleten és Nyugaton egyaránt és amelyik a nagy „tengelybölcseket" adta a világnak, Gautama Buddhát, Lao-cét, Parmenidészt, Szókratészt, Platónt, Patandzsalit, Konfuciust, az Upanisadok bölcseit és így tovább.
 

A posztmodern világ egyik legnagyobb feladata épp az, hogy a férfiak által meghatározott szellemiséget női elemekkel egészítse ki, illetve ellensúlyozza. Nem az a célunk, hogy mindent kidobjunk a szemétbe amit ezek a nagy bölcseleti hagyományok tanítottak, hiszen az katasztrófát eredményezne. Nem zárkózhatunk el a kerék használatától sem csupán azért, mert férfiak találták fel.
 

Nem arról van szó, hogy a nők egy csapásra okosak, erősek és határozottak lettek, és lerázták az egymillió éves elnyomó igát, kibújtak birkabőrükből. Sokkal inkább arról, hogy a társadalom szerkezete a történelem során először jutott el arra a fejlettségi fokra, ahol a kultúrában megszűnt a testi erő döntő szerepe.
 

A tudat nem más, mint a belülről szemlélt mélység. Igen, mindenhol van mélység, mindenhol van tudat, mindenhol ott van a Szellem.

S ahogy nő a mélység, a tudat is egyre jobban felébred, a Szellem egyre jobban kibontakozik. Az az állítás, mely szerint az evolúció egyre nagyobb mélységet hoz létre, egyszerűen azt jelenti, hogy az evolúció során egyre jobban kibontakozik a tudat.
 

A világkép a Szellem elméjének, az alap a Szellem testének felel meg. A „test-elmék" fejlődnek, és ezenközben újvilágokat hoznak létre, ahogy a Szellem kibontja a benne szunnyadó lehetőségeket, és életre hívja a kozmikus tavasz egyre tündöklőbb virágát.
 

Hogy szabadon idézzem a mester: „Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem világképetek álmodni képes."

(Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes. (Hamlet, I.5.)

 
A holonok kultúráján vagy világterén azt a teret értem, amelyet érzékelnek, s amelyre képesek reagálni: a kvarkok nem reagálnak az összes környezeti ingerre, mivel rendkívül kevés az olyan ingerek száma, amelyeket felfognak, amelyek számukra értelmet hordoznak, amelyek hatnak rájuk.

A kvarkok (mint minden holon) csak arra reagálnak, ami a világterükön belül van: minden más mintha idegen nyelven lenne számukra, minden más térben kívülállók. Amikor azt tanulmányozzuk, hogy a holonok mire képesek reagálni, akkor valójában a világterüket tanulmányozzuk — azt a világot próbáljuk körülhatárolni, amelyre az azonos mélységű holonok reagálnak.

Ez tehát a holonok kultúrája.

K: Na jó, azért egy példát mondhatnál.

KW: Nem csak az emberi kultúrák lehetnek sokrétűek. A farkasok világterében például az érzelmek is helyet kapnak. A farkasoknak van limbikus rendszerük, s a limbikus rendszer belső megfelelője (bal felső negyed) az alapvető érzelmekre való képesség. Egy farkas tehát az alapvető é r z e l m e k birtokában tájékozódik a világban — nemcsak szenzomotoros képességei vannak, és nemcsak ösztönkésztetései, mint a hüllőknek, hanem affektív funkciói is.

A falka igen bonyolult, érzelmeken alapuló jelrendszer segítségével szervezi meg a vadászatot. A farkasfalka tehát osztozik a közös, érzelmi világtérben.

De mindaz, ami ezen a világtéren  k í v ü l e s i k, semmit sem jelent nekik.

Ha felolvasod nekik a H a m l e t e t, csak az idődet pocsékolod. Azt jól érzékelik, hogy ott állsz a könyvvel a kezedben, csakhogy az ő értelmezésükben ez  annyit jelent, hogy megjött az ebéd, és van nála valami, amit majd ki kell köpni.

A lényeg tehát az, hogy egy holon csak azokra az ingerekre válaszol, képes válaszolni, amelyek az ő világterében, az ő világképe szerint értelmezhetők. A többi dolog számára egyszerűen: nincs.

K:  És ez az emberekre is vonatkozik.

KW: Igen. Mire az evolúció elérkezik az újagykéreg, illetve a bonyolult, háromrétegű agy kialakulásáig, amelynek belső megfelelője a képzet-, szimbólum- és fogalomalkotás képessége, az addig igen kezdetleges világterek helyébe meglehetősen bonyolult kognitív struktúrák lépnek. Az újonnan kialakuló világterek magukban foglalják a korábbi világterek alapelemeit — a sejtek ingerérzékenységét, a hüllők ösztöneit és ősemlősök érzelmeit —, de új elemeket is tartalmaznak, amelyek új, amelyek új világképek kibontakozásához vezetnek.
 

Miközben a gondolat átfut bennem, természetesen az agyamban is változások mennek végbe — növekszik a dopaminszint, acetilkolin ugrik át a szinapszisokon, a béta agyhullámok felerősödnek, és más effélék. Mindezek az agyműködésem észlelhető változásai közé tartoznak. Empirikusan megfigyelhetők, tudományosan leírhatók. Ez tehát a jobb felső negyed felségterülete.

Azonban a bennem megjelenő gondolatnak csak az én adott kulturális közegemben van értelme. Ha más nyelvet beszélnék, a gondolat más szimbólumokból állna, és más jelentéssel bírna. Ha egy ősi törzsközösségben éltem volna egymillió évvel ezelőtt, a sarki bolt felkeresésének a gondolata tökéletesen idegen lett volna számomra. Ehelyett adott esetben valami olyasmi merült volna fel bennem, hogy: „Medvére kéne menni." A lényeg az, hogy a gondolataim egy adott kulturális közegben merülnek fel, amely meghatározza egyéni gondolataim szerkezetét, jelentését és kontextusát; mi több, egyáltalán nem is lennék képes „magamban beszélni", ha nem egymáshoz beszélő egyének közösségében élnék.

A kulturális közösség alkotja tehát mindenkori saját gondolataim belső hátterét. A gondolataim nem a semmiből születnek, hanem egy adott kulturális közeg teszi lehetővé, hogy megszülessenek; és bármennyire léptem is túl azon a kulturális közegen, amelyben felnőttem, sohasem leszek képes tökéletesen elszakadni tőle. Kulturális közeg nélkül eleve gondolataim se lehettek volna: az a néhány eset, amikor embergyerekeket vadállatok neveltek fel, azt bizonyítja, hogy az emberi agy kulturális közeg híján nem hoz létre verbálisan megfogalmazódó gondolatokat. Az egyén korántsem az az autonóm, önteremtő monász, amilyennek a felvilágosodás képzelte.

Röviden tehát azt mondhatjuk, hogy gondolataink csakis a kulturálisan meghatározott szokások, nyelvi szimbólumok és jelentések háttere előtt jöhetnek létre, amelyek nélkül gyakorlatilag egyáltalán nem lennének egyéni gondolataink. Ezt a közeget hívjuk kultúrának, kulturálisan meghatározott világképnek, világtérnek, ez tehát a bal alsó negyed világa.

 
Milyen lesz az új világ?

K: Ezt a beszélgetést azzal kezdtük, hogy az átalakulásokról beszéltünk, úgy általában, és különösen arról az átalakulásról, amely talán nemsokára végbemegy.

KW: Ez az átalakulás már megkezdődött. tekintet nélkül arra, h o g y te vagy én mit szólunk hozzá, de ha mi is fel akartunk szállni hajóra, ha tudatosan keresésére akarunk indulni azoknak az evolúciós áramlatoknak, amelyek bennünk is működnek — azaz ha tudatosan a Működő Szellem szolgálatába szeretnénk lépni —, akkor a négy negyed ismerete segíthet a hatékonyabb tájékozódásban, illetve a körülöttünk, rajtunk keresztül és bennünk már egyébként is működő áramlatok ismeretében.

A Szellem mind a négy negyedben megnyilvánul.
 

Mikor elkészül az agyadat ábrázoló objektív kép, a laboráns vajon az igazi valódat pillantja-e meg? Lát-e egyáltalán t é g e d ?

Nem, hiszen nem kommunikációs alanynak tekint téged, hanem csupán a monologikus tekintet tárgyának —éppen ez az, ami miatt az empirikus orvostudomány önmagában annyira embertelen. A laboráns csak a jobb oldali aspektusaidra kíváncsi, a bal oldaliakra — a tudatosságodra, az érzéseidre, a véleményedre, az értékeidre, a szándékaidra, a reményeidre, a félelmeidre— nem. „Kérem, szorítkozzunk a tényekre!"
 

De az elmét, senki elméjét nem pillanthatja meg így soha senki.

K: A feministák sokat panaszkodnak amiatt, hogy a nő gyakran csupán a férfi tekintet tárgya.

KW: Ez pontosan ugyanaz, mint amiről eddig beszéltünk. A nők gyakran panaszkodnak, hogy a férfi tekintete tárgyként kezeli őket, szexuális tárgyként. Ugyanarról az általános jelenségről van itt is szó, vagyis a monologikus tekintet hatalmáról, amely kommunikációs alanyból a megfigyelés tárgyává, hústömeggé, minden mélységet nélkülöző objektummá fokozza le a megfigyeltet. „Sose beszélget velem" - hangzik a jól ismert vád. Nem csoda, ha a nők fellázadnak ez ellen.
 

K: Akkor hogyan juthatunk el ezekhez a belsődimenziókhoz, hogyan „láthatjuk meg őket?

KW: Itt jön segítségünkre az é r t e l m e z é s. A jobb oldali utak az észlelésre, a bal oldali utak az értelmezésre támaszkodnak.

Az ok pedig egyszerű: a felszín látható, ám a mélység értelmezésre szorul. Miközben beszélgetünk, nem csupán a felszínt látod, egy mosolygó arcot, egy empirikus objektumot. Arra vagy kíváncsi, m i m egy végbe bennem. Nem csupán azt nézed, mit csinálok, azt is tudni akarod, mit érzek, mit gondolok, mi játszódik le bennem, a tudatomban.

Ezért kérdéseket teszel fel: „Mit gondolsz erről? Mit érzel most?" Én válaszolok - beszélgetni kezdünk -, s neked meg kell fejtened, é r t e l m e z n e d kell a mondottakat. Minden új mondat értelmezésre szorul. „Ezt most hogy értette? Aha, már értem!" És i g y  t o v á b b .

Egyedül értelmezés útján férhetsz hozzá a bensőmhöz. M u s z áj beszélgetnünk, és muszáj értelmezned; ez egyszerűen elkerülhetetlen. Még ha kivételes képességekkel megáldott médium vagy, és tökéletesen olvasod a gondolataimat, akkor is meg kell fejtened, hogy mit jelentenek a gondolataim - vagyis értelmezned kell, amit az elmémből kiolvasol. K: Hát ez egészen más, mint a monologikus tekintet.

KW: Bizony, egészen más, mint amikor csak nézed az egyszerűen lokalizálható felszínt - a követ, a sejtet, az ökoszisztémát, az agyat jelented, hogy mit látsz. A mélység nem ül ki a felszínre, hogy minden arra járó észrevegye. Ami a mélyben van, azt meg kell osztani. A h a l l o t t a k a t pedig értelmezni kell.
 

KW:  pszichoanalízis alapvetően értelmező, vagyis bal oldali, a klasszikus behaviorizmus viszont jobb oldali, vagyis empirikus megközelítés.

Ami a pszichoanalízist illeti, Freud első jelentős könyvének a címe mindent elárul: Álomfejtés. Az álmok belsőtörténések. Szimbólumokból állnak. A szimbólumok csak értelmezés útján fejthetők meg. Mit jelent egy álom? Freud egyik óriási felfedezése az volt, hogy az álom korántsem összefüggéstelen zagyvaság, hanem rejtett értelme van, amely értelmezés útján napvilágra hozható.

Tehát a legegyszerűbben ügy foglalhatjuk össze a freudi felfedezést, hogy a — nem monologikus, hanem dialogikus — „beszédkúra" — sőt, párbeszédkúra! —lényege az, hogy tulajdon mélységeinket is meg kell tanulnunk helyesen értelmezni. Életünket megkeseríti a szorongás, a depresszió és más egyéb tünetek, amelyek előtt értetlenül állunk. Miért vagyok depressziós? Mit jelent a depresszióra? A pszichoanalízis során értelmet adok az álmaimnak, a tüneteimnek, a depressziómnak, a szorongásomnak.

Megtanulom ügy értelmezni őket, hogy az értelmezés fénye mintegy bevilágítsa a bensőmet.

Mondjuk, kiderül, hogy titkon haragot táplálok magamban az apám iránt, aki elhagyott, ám ez a harag a depresszió álruhájában jelentkezett, vagyis tudattalanul f é l r e  é r t e l m e z t e m a haragomat, depressziónak véltem.

A terápia során megtanulom, hogyan értelmezzem újra ezt a depressziót; onnantól kezdve már tudom, hogy nálam a „szomorú" sokszor azt jelenti, hogy „dühös". Megismerkedem a dühös énemmel, aki a mélyben lakozik, és akit mind ez ideig igyekeztem elrejteni magam elől azáltal, hogy félreértelmeztem, félrefordítottam, álruhába öltöztettem.

Minél helyesebben értelmezem tulajdon mélységemet  — minél világosabban látom, hogy a „szomorú" nálam „dühöset" jelent —, annál ritkábban jelennek meg a tüneteim, annál kevésbé leszek depressziós. Mélységem azzal honorálja a valósághűbb értelmezést, hogy nem küld többé fájdalmas tüneteket, amelyek szabotálják a működésemet.

K: Ez tehát az egyénekre vonatkozó értelmező (bal oldali) megközelítés példája, vagyis a bal felsőnegyed birodalmába tartozik.

KW: Igen. És nem csak a pszichoanalízis tartozik ide. A „beszédterápiák" — a kognitívtól az interperszonális terápiákon át a jungi terápiáig, illetve a Gestaltig és a tranzakcióanalízisig — egytől egyig ezen az elven alapulnak, vagyis azt tűzik ki célul, hogy a pácienstulajdon belső mélységeinek a korábbinál helyesebb értelmezéséhez jusson el. Jobban megértse az álmai, a tünetei, a mélységei, az élete, a léte értelmét.

Az életünk nem csupán egysíkú, objektív történések sorozata, amelyek úgy hevernek előttünk, mint megannyi egyszerűen lokalizálható kő, amelyeket addig kell bámulnunk, amíg tökéletesen ki nem ismerjük a felszínüket.

Az életünknek szubjektív összetevője is van, amelyet saját magunknak kell megértenünk, értelmeznünk.

Az élet nem csupán a felszínen zajlik, hanem a mélyben is. Minél helyesebben értelmezem tulajdon mélységeimet, annál áttetszőbbé válik számomra az életem. Annál kevésbé érzem úgy. hogy értetlenül állok előtte, hogy sötétben botorkálok.

KW: A jobb felső negyedhez tartozó megközelítések — például a behaviorizmus vagy a biológiai pszichiátria… Kizárólag a megfigyelhető, empirikus, külsőleges viselkedés érdekli őket.

A behaviorizmus esetében tehát egyszerűen meg kell keresni azt az ingerre adott, megfigyelhető választ, amit erősíteni vagy gyengíteni akarunk, és szelektív módon megerősíteni, illetve kioltani azt.
A behaviorista terapeuta célja, hogy olyan működő kondicionálást hozzon létre, amely megerősíti a kívánatos válaszreakciót, és kioltja a nem kívánatosakat. 

A tisztán biológiai pszichiátria esetében hasonló a helyzet: az orvos felír egy gyógyszert — Prozacot, Xanaxot, Elavilt —, amelynek eredményeképpen a páciens viselkedési mintái stabilizálódnak. Sok pszichiáter már az első találkozáskor felírja a gyógyszert, és utána csak időnként, mondjuk havonta egyszer hív be kontrollra, hogy ellenőrizze: valóban előidézte-e a gyógyszer a kívánt hatást. Természetesen van olyan pszichiáter is, aki egy kicsit el is beszélget a pácienssel, de sokuk egyáltalán nem;
 
A tisztán biológiai pszichiátria és a behaviorizmus extrém változata esetében tehát a páciens jelenlétére nincs szükség. Vagyis a terapeuta nem tesz kísérletet arra, hogy megértse a tünetek jelentését. Szó sincs arról, hogy alapos elemzésnek vetné alá a páciens baját. Nem történik kísérlet arra, hogy gyarapítsák a páciens ismereteit önmagáról, feltárják a belsővilágát, hogy a terápia végeztével világosabb képet alkothasson önmagáról.

K: Ennek ellenére feltételezem, hogy önmagukban nem ítéled el ezeket a külsőleges megközelítéseket.

KW: Valóban nem, hiszen akkor a másik csapdába esnék bele
 

A baj velük csak az, hogy a hatáskörük igencsak korlátozott. Ezért sok esetben még ugyanazzal a lélegzetvétellel ítéletet is kell mondanunk fölöttük, még pedig azért, mert többnyire tagadják a többi negyed fontosságát, sőt még  létét is. Szerintük nem azért vagy depressziós, mert nincs értelme az életednek, mert szenvedsz az értékek vagy az erények hiányától, hanem azért, mert kevés az agyadban a szerotonin. Pedig hiába tömik tele az agyadat szerotoninnal, attól m ég nem jelennek meg az életedben értékek.

Egyszóval: ha a depresszióm belső oka az, hogy az apám elhagyott, az „külsőleg" esetleg ügy nyilvánul meg, hogy az agyamban alacsony lesz a szerotoninszint, és a Prozac bizonyos mértékben képes arra, hogy újból egyensúlyba hozza a szerotoninszintet. Ez eddig rendben is van, és az efféle elsősegély néha rendkívül hasznos. Csakhogy a Prozac mit sem ér, ha megakarom érteni, ha é r t e l m e z n i akarom a belsőleg átélt kínokat, hogy jelentést hordozzanak számomra, s hogy áttetszővé válhasson előttem a saját életem. Akit ez nem érdekel, aki nem kíváncsi a tulajdon bensőjére, annak egyedül a Prozac kínál megoldást

De amennyiben bele kívánsz pillantani a saját mélységeidbe, és helyesen szeretnéd értelmezni, amit ott látsz, akkor beszélgetned kell valakivel, aki már előzőleg belepillantott ezekbe a mélységekbe, és másoknak is segített az értelmezésben. A segítőterapeutával folytatott párbeszéd során kéz a kézben haladtok az egyre helyesebb értelmezések felé, s ahogy a létrejövő interszubjektív mélység vonzáskörében egyre tisztábban értelmezed, egyre világosabban meg tudod fogalmazni, mit rejt a mélység, ügy oszlik az addigi köd, úgy válik egyre áttetszőbbé az életed.

Míg végül talán tulajdon végtelen mélységedbe pillantva szabaddá válsz, és olyan áttetsző leszel, hogy magát az Istenséget is megpillantod.

De az biztos, hogy bármelyik szinten állsz is, semmi sem nyílik meg előtted mindebből, ha görcsösen ragaszkodsz a felszínhez.






 

Az a tudás, amelyre értelmezés útján teszünk szert, ugyanolyan fontos, mint az empirikus tudás. Sőt bizonyos tekintetben még fontosabb.

Amikor egy kutyával kommunikálsz, nem csak a külsőleges viselkedése érdekel. Mivel a kutyák az emberekhez hasonló limbikus rendszerrel rendelkezitek, közös bennünk az érzelmi világtér (tüphonikus). Az ember megérzi, ha a kutyája szomorú, ha fél, ha örül vagy ha éhes. És a legtöbb ember reagál ezekre a belső dimenziókra. Törekszenek arra, hogy megosszák az érzéseiket a kutyájukkal. Amikor a kutyánk örül, könnyű osztozni az örömében. De ehhez az kell, hogy jó érzékkel é r t e l m e z z ü k, mit érez a kutya.

Természetesen nem szavak által történő, a nyelv által közvetített kommunikációról van szó; hanem arról, hogy fogékonyan ráhangolódunk a kutyánk belsővilágára, mélységeire, tudatossági fokára, amely talán nem olyan magasszintű, mint a miénk, de ez korántsem jelenti azt, hogy nincs is neki.

Fogékony értelmezésre van tehát szükség. A kutya is így kommunikál velünk - mind a ketten igyekszünk r á h a n g o l ó d n i  a másik belső világára.

A sikeres kommunikáció pillanataiban közös világtérben mozgunk - ebben az esetben a közös érzelmi világtérben.
 
 

A szellemi tapasztalatok értelmezése

K: Mi az értelmezés szerepe a szellemi átalakulás, illetve a szellemi tapasztalatok esetében?

KW: Mire gondolsz?

K: Mondjuk, közvetlen, belső megvilágosodás élményben van részem - egy vakító, eksztatikus, elsöprő élményben, amelynek során megtapasztalom a belső fényt.

KW: Maga az élmény valóban közvetlen és nyilvánvaló, talán még azt is tapasztalod, hogy eggyé válsz a fénnyel. Utána azonban, amikor az eksztatikus állapot véget ér, nyilván beszélni szeretnél róla. Szavakba szeretnéd önteni, nekem, másnak vagy saját magadnak. És ekkor már értelmezned kell a tapasztalatodat. Mi volt ez a fény? Talán Jézus Krisztus? Esetleg a Buddha- tudat?…Mi a csuda volt ez? Isten? ... Az Istennő? …Értelmezni tehát muszáj! És ha arra a meggyőződésre jutsz, hol tényleg valódi szellemi tapasztalat volt, akkor milyen típusú? Allah? Keter? Kundalini? A szavikalpa szamádhi? Egy jungi archetípus? Vagy egy platóni forma?

Bizony. Ma is sokaknak van ilyen szellemi, elmén túli élményük, amelyek a tudatfejlődés magasabb, illetve mélyebb szintjeibe engednek bepillantást.

...ha nyugodtan megpihensz a megfigyelő tudatosság állapotában, amelyben az elme, a test és a természet ellebeg előtted, lassanként azt veszed észre, hogy egyszerűen a szabadság, a teljes elengedettség állapotába kerültél, amelyben egyetlen objektumhoz sem kötődsz, hanem nyugodtan szemléled őket. Semmit sem látsz, egyszerűen csak megpihensz a határtalan szabadság állapotában. Elvonulnak előtted a felhők, a gondolatok, a testi érzetek, de te egyikkel sem vagy azonos. Magad vagy a szabadság határtalan tere, amelyben az objektumok jönnek-mennek. Tisztás vagy, maga az Üresség, maga a tágasság. A felhők, az érzetek, a gondolatok jönnek-mennek — és egyik sem te vagy; te a határtalan szabadság, a határtalan Üresség, a határtalan tisztás vagy, amelyben a megnyilvánult dolgok felmerülnek, egy darabig időznek, majd elenyésznek. Lassanként tehát felismered, hogy a benned élő „Szemlélő ", aki mindezen dolgok Tanúja, maga is pusztán a határtalan Üresség. Nem dolog, nem objektum; nem megpillantható vagy megragadható.

Amikor a tiszta Látó, a tiszta Tanú nyugalmi állapotába kerülsz, láthatatlan vagy. Egyetlen részed sem látható, mert nem vagy objektum. A tested látható, az elméd látható, a természet látható, de egyik sem te vagy. Magad vagy a tudatosság tiszta forrása, nem pedig olyasvalami, ami ebben a tudatosságban felmerül. Vagyis: tudatosság vagy. A dolgok felmerülnek a tudatosságban, egy darabig ott maradnak, majd ahogy jöttek, úgy el is mennek.

A Tanú tudatában van térnek és időnek, így nem fog rajta tér, sem idő. Időtlen és tértelen — a legtisztább Üresség, amelyen az idő és a tér dolgai nyomtalanul átvonulnak.

Tudatában van az időnek, ezért szabad tőle — tökéletesen időtlen. És mivel időtlen, ezért örök — ami nem azt jelenti, hogy örök időkig, hanem azt, hogy teljességgel szabad az időtől.

A Szabadság határtalan térségében pihenni annyit jelent, hogy ebben a hatalmas Nem Születettben, a határtalan Ürességben nyugszol.

Tér, idő, tárgyak: jönnek és mennek. De te magad vagy a Tanú, a tiszta Látó, aki maga a tiszta Üresség, tiszta Szabadság, tiszta Nyitottság, a nagy Üresség, amelyen minden átvonul, téged sohasem érintve, soha egy pillanatra meg nem kísértve, megbántva vagy vigaszt nyújtva.

A Tanú maga a kauzális szint megnyilvánulásoktól való mentessége, maga a tiszta Üresség. Es ha azt a jógagyakorlatot végezzük, hogy egyre mélyebbre hatolunk magának a forrásnak a megismerésében, a Szemlél ő tiszta szubjektivitásának a megismerésében, akkor az objektumok es a szubjektumok egyszerűen nem is bukkannak fel többé a tudatban.

Mivel ebben az állapotban a lehetséges tárgyak nem is merülnek fel, ez a tiszta Üresség megnyilvánulásoktól tökéletesen mentes állapota, amelyben tulajdonképpen a végtelen semmit „látod", ami valójában annyit jelent, hogy ami ott van, az túlságosan is teljes ahhoz, hogy bármely objektum, szubjektum, látvány vagy hang tartalmazhassa. Ez pedig a tiszta tudat, amely előbb való minden megnyilvánulásnál — minden objektumnál és szubjektumnál, minden jelenségnél, minden holonnál, minden dolognál: az égvilágon mindennél. Tökéletesen időtlen, tértelen, tárgytalan. S mint ilyen, végtelenül szabad a tér, az idő és a dolgok korlátaitól és szorításától, és attól a kíntól, amely ezekkel a csonka létezőkkel óhatatlanul együtt jár. Nem szükséges, hogy a Tanút pontosan a jógagyakorlatok által javasolt módon kövessük nyomon, de mindenesetre lehetséges, és a kísérlet eredményeképpen magának a Látónak a megnyilvánulásoktól mentes forrása mutatkozik meg. Ezért némelyik hagyomány, mint például a jógácsára buddhizmus, egyszerűen azonosnak tekinti az Ürességet és a Tudatot.

Az Üresség maga azonban nem újonnan keletkezik, hiszen ő az időt megelőző teremt ő alap, amely mindvégig jelen volt, s amely végül áttetszővé válik önmaga számára egyes holonokban, amelyek tudatára ébrednek az Ürességnek, a Szellemnek, az alap nélkül való Alapnak. Ugyanez az Üresség mindvégig jelen volt mint Tudat, mint minden holon belső mélysége, amely fokozatosan levedlette alacsonyabb rendű formáit, míg végül kivetkőzött minden formából - s ekkor mélysége a végtelenhez közelít, időbeli léte az örökléthez, belső tere a világmindenség teréhez tágul, s aki cselekszik benne, az maga az Isteni: az Üresség, mindennek az alapja, amelyhez minden út vezet, s amely itt végre beteljesül.

A tanútudatosság állapota egy bizonyos érzéssel jár - a szabadság, az eloldódás, a határtalanság érzésével.

Más szóval a valós világ nem kettőződik meg — egyik kinn, másik benn; ugyanis a „kettősség" ezt jelenti. Egyszerre, közvetlen módon kapod meg a valós világot — egyetlen érzés, Egy Íz, de abban az Egy Ízben benne van minden.

Ha ily módon teljesen a jelen pillanat tapasztalatának engeded át magad, a különálló énérzés lassan eltűnik; egy pillanatra megállsz és kilépsz az életből; nem egy bizonyos tapasztalatot élsz át, hanem te magad vagy a tapasztalatok összessége; nem „bentről" tekintesz „kifelé" — a benn és a kinn eggyé válik, többé nem a „benn" foglya vagy. És egyszer csak a test-elmén kívül találod magad. A test-elme mintegy lehullik rólad.csupán ez a ragyogó megnyilatkozás, amely spontán módon, pillanatról pillanatra keletkezik.

A „súly" érzése is megszűnik, hiszen nem a Kozmoszban vagy, a Kozmosz van benned, s te magad vagy a legtisztább Üresség.

Ilyen az éneklő rigó hangja. Ilyen a vízesés hangja egy kristálytiszta napon

Hát, az még önmagában nem nagy ügy, hogy valaki előtt felcsillan a nemkettőség fénye, hogy egy pillanatra ráérez az ízére. Ám, ahogy a nem kettős hagyományok vallják: ez még csak a kezdet. Ha a tiszta közvetlenség, a romlatlan szabadság mesterségesen el ő nem idézhet ő nyugalmi állapotában időzöl, előbb-utóbb furcsa dolgok történnek. A szubjektív hajlamokat, amelyekkel korábban azonosultál, a kis éneket, a kis szubjektumokat, akik a látó és a látott között húzódó szakadék áthidalását megakadályozták —, a nemkettősség szabadságának tüze lassan felemészti. Sikoltozva a felszínre törnek, majd egyenként elpusztulnak, szóval ez egy igen érdekes időszak.

Neked pedig semmit sem kell tenned, egyszerűen csak kitartani — vagy éppenséggel elengedni magad —, de végül is ez is mindegy. Az őseredeti szabadság határtalan terében minden spontán módon történik meg.

Azonban át kell látnunk rajtuk, tekintetünkkel egyre mélyebben beléjük kell hatolnunk, amíg el nem érkezünk a Forrásukig, az Ilyenségükig. Egy röpke pillantás sajnos nem elég. Az Egy Íznek át kell hatnia minden szintet, minden negyedet, az egész megnyilvánult világot.

Általában, mint például a théraváda buddhizmus hagyományában és a szánkhja-jóga iskolák szerint, amikor valaki belép a megnyilvánulásoktól mentes feloldódás állapotába, az állandósult szenvedések És a tudatlanság egyes forrásai mintegy elégnek. Valahányszor tökéletesen belép ebbe az állapotba, a szenvedés egyre több formája ég el. Végül, bizonyos számú és típusú belépés után (szám szerint többnyire négy belépés után) az illető már mindent elégetett, ami éghető, így bármikor újra eljuthat ebbe az állapotba, ha akarja, s őt örökre benne is maradhat. Azaz végleg eljut a nirvánába, s a szanszára többé nem jelenik meg előtte, vagyis a Formák világa úgy, ahogy van, megszűnik számára.

A kauzális hagyományokban határozottan megállapítható, hogy valaki ebben a bizonyos állapotban van-e, hiszen ez az állapot nyilvánvaló és félreismerhetetlen. Tehát van egy világos mérce, amelynek a segítségével megállapítható, hogy egy ember megvilágosodott-e, vagy sem. A nem kettős hagyományokban azonban a tanítványt gyakran mar a gyakorlás kezdetén rávezetik a nemkettősség állapotának a felismerésére.

A tudatodban minden megvan, ami a megfejtéshez kell. Ott a válasz az orrod elött, hiszen egyenesen az elnökök arcát nézed, mégsem ismered fel őket. Ha ekkor valaki rábök az egyik arcra, rögtön a fejedhez kapsz: Hat persze, ott volt az orrom előtt! Az Egy Íz nemkettős hagyományai éppen ilyenek. Most, ebben a pillanatban is Ott van az orrod előtt, amit keresel. Mindaz, ami a nemkettösség állapotához tartozik, egy az egyben megvan a tudatodban most is, ebben a pillanatban. De tényleg: minden. Nem szinte minden, hanem az égvilágon minden megvan a tudatodban ebben a pillanatban is, csak nem ismered fel. Ekkor valaki egyszerűen rámutat, mire a fejedhez kapsz: Hát persze, hiszen végig az orrom előtt volt!

K: Ez is a gyakorlás része?

KW: Igen. Néha már a kezdetek kezdetén sor kerül rá, néha kicsit később, de az efféle átadásnak mindenképpen döntő szerepe van.

A legtöbb hagyomány szabályai szerint először át kell esni a transzperszonális fejlődés első három szakaszán (okkult, szubtilis, kauzális), mielőtt egyáltalán szóba hozhatnánk a negyedik állapotot, a nemkettősséget. „örült bölcsességre" nagyon is szigorú erkölcsi keretek között lehet csak szert tenni. De a lényeg az, hogy a nemkettős hagyományok gyakorlásának alapja az a szent fogadalom, miszerint a gyakorló nem fog megszűnni — nem rejtőzködik el nirvánában, nem tűnik el a niródhában, nem fészkeli be magát a nirvikalpába, egyszóval nem hagyja el a világot. Megígéri, hogy addig lovagol a szanszára tajtékán, míg végül minden hullámok közt hányódó lény ráeszmél, hogy a hullámok pusztán az Üresség megnyilvánulásai.

Whitehead híres megjegyzése - mely szerint: a nyugati hagyomány tulajdonképpen nem más, mint a Platón műveihez fűzött lábjegyzetek sora

Schelling (valamint barátja és tanítványa, Hegel) szerint tehát a Szellem kiárad önmagából, és megteremti az objektív természetet, önmagára ébred a szubjektív elmében, majd újra önmagára talál a tiszta, nemkettős tudatosságban, amelyben szubjektum és objektum egyetlen tiszta közvetlenséggé válik, amelyben természet és elme egyetlen egységet alkot a megvalósult Szellemben.

Schelling azért tudta összeegyeztetni az egót és az ökót — Fichtét es Spinozát, az autonómiát és a teljességet —, mert, ahogy rámutat: amikor ráismersz végső identitásodra, a Szellemre, akkor vagy a legteljesebb értelemben véve autonóm, hiszen nincs semmi rajtad kívül, ennélfogva akkor vagy a legtökéletesebb értelemben véve teljes, illetve egységes is, hiszen nincs semmi rajtad kívül. A végső identitásban a tökéletes autonómia és a teljesség ugyanazt jelenti.

Az „utolsó lépés" abból áll, hogy kilépünk az idő körforgásából, és rátalálunk az Időtlenre, amely a kezdetektől fogva és az út minden egyes pontján ott volt, és sohasem lehetett tőle eltérni.

„A Jó — mondja Hegel —, az abszolút Jó örökké megvalósítja magát a világban; s az eredmény az, hogy nem kell ránk várnia, hanem már maga a tökéletesen megvalósult aktualitás."

„A valós ésszerű, és az ésszerű valós" — és „ésszerű " alatt Hegel a víziólogikát érti. Márpedig az így nem működik. A víziólogika csupán a kentaurszinten megmutatkozó Szellem. 1796-ban Hegel írt egy verset Hölderlinnek, amelynek egy részlete így hangzik:

„Mert a gondolat nem képes megragadni a lelket, mely magáról elfeledkezve kiszakítja magát térből és időből a végtelenség sejtelmébe, és újra fölébred. Aki másoknak kíván szólni erről, bár ha angyalok nyelvén beszélne is, érezné, hogy a szavak szegényesek."

K: Mi a véleményed a túlnépesedésről, az ózonszint csökkenéséről és más efféle problémákról? Ezek közvetlenül fenyegetik Gaiát — és mindannyiunkat —, s az ökoromantikusok elsősorban ezek ellen harcolnak.

KW: Gaia legnagyobb bajai nem az iparosodásból, az ózonszint csökkenéséből, a túlnépesedésből vagy az erőforrások kimerüléséből származnak.

Gaia fő baja a kölcsönös megértés és a kölcsönös egyetértés hiánya, amely a nooszférában uralkodik a bajok orvoslását illetően. Nem lehet hatalmunk az ipar fölött, ha nem vagyunk képesek arra, hogy világcentrikus erkölcsi szemléleten alapuló kölcsönös megértésre es egyetértésre jussunk a globális javakról. Ehhez a világcentrikus erkölcsi szemlélethez azonban csak a belső növekedés, a korábbi szintek meghaladásának igen nehéz, küzdelmes folyamata árán juthatunk el.

- találd meg igazi önmagad, a többi majd megoldódik magától.

 Ennek az elgondolásnak a lényege az, hogy amennyiben kapcsolatba tudok kerülni a felsőbb Énemmel, akkor minden egyéb magától is megoldódik.

 ...ha valóban tisztán ráérzek a Szellemre, akkor felébred bennem a vágy, hogy minél több lényben elősegítsem ezt a szellemi kibontakozást.

Nem építhetjük a holnapot a tegnap sebeire. Számos egyéb dolog mellett ez az átalakulás azzal jár majd, hogy egy társadalomtípusnak kell létrejönnie, amely képes a tudat, a kultúra és a új természet integrálására, ennélfogva a művészet, az erkölcs és a tudomány- vagyis a személyes értékek, a kollektív bölcsesség és a technikai tudás egyaránt helyet kap majd benne. De ez csak akkor valósulhat meg, ha kitörünk a síkvilág szorításából.

A Jó, az Igaz és a Szép csak akkor egyesülhet, ha elutasítjuk a síkvilágot. Csak ha elutasítjuk a síkvilágot, akkor hangolódhatunk rá a minden tartományban megnyilvánuló Szellem ragyogó jelenlétére.

,,...mielőtt javaslatokat tehetnénk a probléma megoldására, előbb fel kell ismernünk."

Ken Wilber: A működő szellem rövid története

Könyvajánló:

Bevezetés a transzperszonális pszichológiába

Válogatás Abraham Maslow, Roberto Assagioli es Ken Wilber írásaiból

Az Emberközpontú pszichológia sorozat ötödik kötete a transzperszonális pszichológia néhány évtizeddel ezelőtti zászlóbontásának és kibontakozásának időszakába vezeti el az olvasót. Annak a három szerzőnek a mára mar klasszikusnak számító cikkeiből és tanulmányaiból mutatunk be néhányat, akik már a kezdetekkor pontosan jelölték ki ennek az új irányzatnak a legfontosabb témáit.

A transzcendens tudatállapotokat, a „csúcsélményeket" napjainkban már az akadémikus pszichológia is intenzíven kutatja. A transzperszonális pszichológiának azonban kezdettől fogva a legfőbb célja volt az, hogy ezeknek a jelenségeknek a megismerésével az emberi lét teljesebbé válását és az egészségesebb életet segíthesse elő.

,,...Eleddig felfedezetlen képességeinkre derítünk fényt, rátalálunk igazi hivatásunkra, önmagukat kifejezni akaró magasabb képességeinkre, amelyeket viszont gyakran elutasítunk vagy elfojtunk a megértés hiánya és a félelem előítéletei miatt. Felfedezzük a mindannyiunkban ott szunnyadó differenciálatlan pszichés energiát is, vagyis a tudattalanunknak azt az alakítható részét, amely a rendelkezésünkre áll és határtalan kapacitást biztosít a tanulásra meg az alkotásra." Roberto Assagioli