Pedagógia 1 - Görögök, Rómaiak
1. Az ógörög kultúra
A görögök neveléstörténeti jelentősége tagadhatatlan, annak ellenére, hogy a keleti kultúrák örökségét és nevelési sajátosságait átvették, asszimilálták majd ötvözték, az európai kultúra bölcsője lett. Szemléletmódjuk negatív kimenetű, a halál után a halál, Hadész után egy érzelmek nélküli vegetatív lét következik. Éppen ezért a földi életet ki kell élvezni, minden lehetőséget ki kel használni. A bölcsesség így a lét által nyújtotta lehetőségek maximális kihasználása, a határok értése, látása és lebontása. A pesszimista világképhez társult a sors, Mojra gondolata, amely előre meghatároz kikerülhetetlen eseményeket életük során. Nem alakult ki nagyobb államegységük, egymástól elkülönülő városállamok, poliszok születtek, amelyek folyton harcban álltak egymással a területszerzés reményében, csak Istenhitük és az olimpiai játékok tartották őket össze.
Testkultúrájuk mélységét mutatja, hogy a követendő érték a fizikum és az emberi szépség, a testi készenlét jelentette a kiválóságot. Ez az emberközpontúság a nevelésben is megjelent, a heroikus ideált Homérosz örökítette meg Iliász című művében, az embereszményt Akhilleusz, a hős alakja testesíti meg. Értékei harcedzettsége, testi ereje, hősiessége, kifejező, másokat meggyőző beszéde. Tananyagként szerepelt a fiatal fiúk számára, akiket magánnevelők oktattak és neveltek, figyelembe véve a gyerekek szükségleteit. A görögök felfigyeltek a gyermeki természet sajátosságaira: szeretet, gyöngédség iránti vágy; családias idillre törekedtek, amit az Iliászban Hektor, a szerető apa jelenített meg. A műben megjelent hőskori értékek és normák az arisztokráciának szolgáltak inkább követendő példával, hiszen az ő soraikból kerültek ki a harcos katonák. Ezzel szemben az Odüsszeia megírásával Homérosz a közelebbi múltba tekintett vissza, a polgárság számára is embereszményt nyújtja egy új ideált formázott meg, Odüsszeusz, az eszes, leleményes, tapasztalt, furfangos példakép. A fiúk nevelésének színtere a háború és a népgyűlés volt, tanulmányaikban a fő szerepet a fegyverforgatás és a szónoki képességek töltötték be. Belenevelődtek a társadalomba, hiszen a hétköznapok gyakorlatában sajátították el a szükséges ismereteket. A lányok esetében ezeket az ismereteket a ház körüli tevékenységek jelentették, fő erényeik az állhatatosság és a kikezdhetetlen házastársi hűség. A fiataloktól elvárták az idősek feltétel nélküli tiszteletét, a legfontosabb nevelői közeg a család volt, ahol az első nevelő szerepét az anya, majd az apa töltötte be.
A görög nevelés alakulását Spárta és Athén példáján érdemes tovább vizsgálni. Spárta, a katonaállam, dór törzsek által alapított városállam a Peloponnészosz déli részén. Kr.e. VIII. századtól a hatalom a katonai arisztokráciáé, akik mereven szabályozták a mindennapi életet hatalmuk megtartása érdekében. Mindenki egyforma mennyiségű földet birtokolt és örökölt, egészséges utódnemzés érdekében beleszóltak a házasságkötésekbe, az újszülöttekkel pedig az állam rendelkezett. Az életképtelennek ítélt csecsemőket kitették a Taigetosz hegyének barlangjaiba, az egészségeseket pedig az állandó harci készenlétre nevelték. A gyermekek nevelésének célja a követendő értékek elérése, testi edzettség, harci tudás és fanatizmus volt. Szervezetüket folyamatosan edzették és próbatételek elé állították őket, nem használtak pólyát sem, hogy a gyermekek teste szabadon fejlődjön. A fiúk hét éves korukig otthon nevelődtek, majd táborokba vitték őket, ahol paidonomosz, gyermekfelügyelő vezette őket. Csoportokba sorolták őket, vezetőik a legbátrabbak soraiból kerültek ki. Írni, olvasni alig tudtak, gondolataik egyszerű szabályzására nevelték őket, a zenével és a költészettel mindössze az egyszerű bátrakat dicsőítő és gyávákat szidalmazó indulókban találkoztak. Erkölcsi értékek a hazaszeretet, fegyelem, idősebbek tisztelete, feltétel nélküli engedelmesség, kitartás, tűrőképesség, fizikai állóképesség. Sajátos beavatási szertartások keretén belül válhattak húsz éves korukra a hadsereg tagjaivá, diamasztigószisz, vagyis korbácsolás, krüpteia, vagyis rejtőzködés. Húsz évesen megnősülhettek, de csak harminc évesen hagyhatták el a laktanyát, hatvan éves korukig voltak harckötelezettek. Szabad emberhez méltó viselkedést az idősebbekkel való közös étkezéseken, az asztaltársaságokba kerülve sajátították el. A lányok hasonló nevelést kaptak, mint a fiúk, hangsúlyt fektettek fizikai edzettségükre, hogy leendő gyermekeik erős, egészséges szervezetben foganjanak, valamint a férfiak távollétében ők feleltek az otthon védelméért. A polisz úgy épült fel, mint egy katonai tábor, mindenki a kötelességét végezte, szabadidejükben a táborban nevelődő ifjakat tanították. Szélsőséges eszmekövetésüket jelzi, a gyilkolás mindennapossága, a gyermekgyilkosság befogadottsága, a minél hamarabbi, minél egyformább emberek nevelése. A spártai asszony csatában elesett fiát derűvel, könny nélkül temette, ha nem megérdemelt földhöz jutott, megölte magát.
A spártai neveléssel szemben az athéniak nagy hangsúlyt fektettek a testi kiválóságok mellett a lelkiekre is. A polisz feletti hatalmat az arisztokraták és a vagyonos polgárok alkották, velük szemben álltak az alapvető szabadságjogokkal rendelkező szabad emberek. Minden szülő köteles volt nevelésben részesíttetni gyermekét, de a magánoktatást csak a módosabbak engedhették meg. Az athéniak szerint a várost nem falak, hanem polgárai teszik naggyá, vallották ép testben ép lélek. A nevelés a családban kezdődött, a helyes viselkedésre okították gyermekeiket, fizikai büntetést csupán végső esetben alkalmaztak. A jó poliszpolgár megfelelő műveltségét két terület adta, a szakmai műveltség és az általános műveltség. Szakmai műveltség alatt értendő szüleiktől elsajátított kereskedői és vállalkozói képességeik, az általános műveltség pedig a közéletben való részvételt, a hatékony szónoki képességet és a néptörténet, mitológia, klasszikus irodalom ismeretét fedte. Az általános műveltség színterei a múzsai nevelés, ahol énekes, táncos, zenés költészetet, művészeteket (irodalmi, zenei) tanítottak, valamint a gümnasztikai nevelés, a test nevelése. Hat-hét éves kortól részesülhettek magánnevelésben, melynek színterei a grammatisztész (alapkészségek, írás, olvasás), a khitarisztész (hangszer, tánc), a palaisztra (testnevelés, sport) és a gümnaszion (testgyakorlás majd a magasabb szellemi tanulmányok színhelye). Az olvasás tanulása a betűk ismeretével kezdődött, a klasszikus műveket memoriterekben, skandálva tanulták be, hittek a gimnasztikai gyakorlatok jellemfejlesztő erejében. Az érett fiúk az ékesszólás birtokában beléphettek a közéletbe, állampolgári jogaikat a népgyűlésen gyakorolhatták. A gyerekeket az egyetlen szellemi munkát végző rabszolga, a paidagogosz kísérte az iskolába és segítette az otthoni tanulásban, a későbbiekben erkölcsi nevelésükért is felelősek voltak. Az egyetlen állami intézmény az ephébiára előkészítő iskola volt, általában 15 éves korukban kezdték a fiúk, politikai és katonai előkészítésben részesültek, 18-20 éves korukra szervezett katonai kiképzést kaptak, határőrökké és rendőrökké léptek elő, ezután válhattak athéni állampolgárrá. A lányok Spártával szemben mindössze a ház körüli munkát tanulták többnyire anyjuktól, nyilvános politikai életük nem volt, csupán a lakóház idegenek elől elzárt női részlege, a günakeion jelentette életük általános színterét.
A nevelésről alkotott elméletek sorában érdemes megemlíteni a szofistákat, Szókratészt, Platónt és Arisztotelészt. A szofisták (bölcsek) a praktikus műveltség iránti igény kielégítésére vállalkoztak, vándortanítóként a politikai közéletben szereplő sikeres emberek nevelését tűzték ki célul. A gyakorlati életben jól hasznosítható műveltség átadására törekedtek, valamint természettudományos ismeretanyagot, a természetre, társadalomra, világmindenségre és államra vonatkozó tudásanyagot közvetítettek. Tanítottak dialektikát, ami magában foglalta a logikus gondolkodást, vitatkozást, érvelést, tartották, hogy az igazság szubjektív, minden viszonylagos, minden mértéke az ember, így nem léteznek általános érvényű törvények, erkölcsök. A retorika terén ékesszólást, hatásos, kifejező beszédet tanítottak, a logikus gondolkodást és a meggyőző érvelést tartották fontosnak, amelynek formai elemeire is nagy hangsúlyt fektettek. Szabályokat és gyakorlatot egyaránt alkalmaztak, fenntartották a tanulási kedvet. A gyakorlati ismeretek színterén a humán ismeretkörök mellett a természettudományok, reáliák is helyet kaptak, számtant, mértan és csillagászatot is oktattak. Nevelésfelfogásukat túlzott optimizmus jellemezte, tartották, ha valakit helyesen nevelnek, az helyesen is fog élni.
Szókratész az erény (areté) keletkezésének, taníthatóságának kérdéseivel foglalkozott, vallotta az örök erkölcsi értéket.
A megismerő, gondolkodó, cselekvő embert állította a középpontba, az önismeretet és önfejlesztést elengedhetetlennek tartotta. Racionalista filozófiája a megismerés forrását az emberi tudatba helyezte, amelynek útja a szakemberek tárgyi ismereteinek tanulása, ami alacsonyabb rendű, relatív tudást eredményez. A másik út a belső szemlélet, belső tudatműködésünkkel vizsgálódunk, így igazi, valóságos ismeretekre tehetünk szert. Szerinte a tudás nem más, mint visszaemlékezés a velünk született, majd feledésbe merült ismeretekre. Ennek alapján alkalmazta a heurisztikus módszert, vitapartnerét rávezette az igazságra, induktív eljárásokkal a konkrétumból kiindulva kérdések sorozatával jutottak el az általános igazságokig, így válik teljessé a tudás. A rádöbbentés művészetét, kérdve kifejtést szókratészi bábáskodásként (maieutiké) emlegetjük.
Az etikai intellektualizmus álláspontját képviselte, aki tudja a jót az törekszik is rá, de ez mindössze keveseknek adatott meg, az ő feladatuk, hogy a helyes útra tereljék az embereket.
Hitt az erény taníthatóságában, vallotta: a tudás nemesíti az embert.
Tanítványa, Platón saját pedagógiai rendszert dolgozott ki, amit ideális államfelfogása alapján alakított. Az ideális államban három kaszt jelenik meg, a filozófusok, akik a vezetők, az őrök, akik a katonák, valamint a kétkezi dolgozók, akik az igazságosság eszményében élnek, így teremtik meg az állam harmóniáját és boldogságát, ami az egyéni lét legfontosabb célja. A filozófusok erénye a bölcsesség, az őröké a bátorság, a dolgozóké a józanság. A kasztok zártak, kivéve az őröké, közülük emelkedhettek ki filozófusok. Platón az Állam c. munkájában vázolta fel azt az elképzelését, amely szerint a filozófusoknak kellene kormányozniuk az államot, mivel ők ismerik legjobban a jó ideáját, valamint ők állnak a legközelebb az igazsághoz.
Ennek szellemében nevelkedtek a katonák gyermekei a vagyon- és családközösségben. Az őrök közül kikerülő filozófusok nevelését Platón már kisgyermekkortól kezdve szigorú ellenőrzés alá kívánja vonni.
Először is az elemi képzésben részesültek, már kisgyermek koruktól szigorúan ellenőrizték őket, A szokásos mesék egy része nem nekik való. Ezért el kell érni, hogy az édesanyák és a dajkák csak a megfelelő szempontok szerint kiválasztott meséket mondják a gyermekeknek. A homéroszi költészetet is károsnak minősíti, hiszen az Iliász és Odüsszeia költője sokszor az istenek gonoszságáról beszél, s ezzel rossz példát nyújt a fiataloknak. Ugyanez a helyzet a drámákkal. A drámaírók művészi meggyőző erővel ábrázolják a hősök jellemét, s ezzel utánzásra késztetik a fiatalokat, akiknek jelleme így változékonnyá, kiegyensúlyozatlanná válhat. A tökéletes államban csak egységes, szilárd jellemek létezhetnek, "nincs kétféle foglalkozású vagy sokoldalú ember".
Platón hitt a zene lélekformáló erejében, a dór és a fríg hangnemet, valamint a kitharát és lyrát engedélyezte.
A testi nevelésnek az egész szervezet fejlesztése, edzése, a test és a lélek összhangjának megteremtése volt az alapja.
A múzsai nevelés körében himnuszokat és magasztaló énekeket taníttatna.
Ezeket követi a Középfokú képzés, melyet húsz éves korukban kezdhettek meg. Tíz évig matematikát tanuljanak, hiszen az éles elme és az elvont gondolkodás nélkülözhetetlen egy filozófus számára. Erre a tíz évre tervezte az aritmetikai, geometriai, asztronómiai és zenetudományi ismereteket, amely előkészület a dialektikához.
A felsőfokú képzést harminc évesen kezdhetik meg a tanulók, öt évig foglalkoznak dialektikával, majd tizenöt évi gyakorlati tapasztalat következik a polisz közéletében. Ötvenesztendősen érhetik el azt a szintet, ami ahhoz kell, hogy az állam vezetői lehessenek.
Jellemzõ vonások - gondozási, nevelési feladatok A Törvények művében. A gyermek formálható, így 2 éves koráig pólyázzák, mint a viaszt, formálni kell. Míg a gyermek nem tud járni, a dajkának kell mindenhova vinnie, hogy élményeket gyűjtsön, védeni kell mindennemű fájdalomtól és félelemtől. Lelkületüknek szüksége van a játékra, a fegyelmezés ne legyen túlzott, de a kényeztetést is kerülni kell. A gyermekeket hat éves koruk után nem szerint szét kell választani, a fiúk gümnasztikai és múzsai nevelésben részesüljenek, míg a lányok csak egyes elemeit ismerjék meg a gümnasztikának.
Arisztotelész gyakorlott nevelőként kora nevelési gyakorlatát rendkívül kritikusan ábrázolta, vallotta, az élet célja a boldogság, boldog pedig az, aki erényesen él.
Fiának szánt mûvében, a "Nikomakhoszi ethiká"-ban arról ír, hogy az emberi élet célja a boldogság. Ki az igazán boldog ember? Az, aki erényesen él - hangzik Arisztotelész válasza.
A nevelés célja az erényes polgárrá válás, az erényeket pedig tevékenység útján fejleszthetik ki természetes hajlamaikból.
Erkölcsi és szellemi erényeket különböztet meg, az erkölcsi erények fontos jellemzője a középhatár, szoktatással fejleszthetőek, a szellemi erények pedig nevelés-oktatás útján alakíthatók ki. A lélek erkölcsös habitusa szoktatás-megszokás útján alakul ki bennünk, ezeket lehet tudatos erénnyé alakítani. Ha többször, újra és újra erényesen cselekszünk, a szoktatás-megszokás útján kialakul bennünk egy tartós lelki minőség, a lélek erkölcsös habitusa. Ez lesz az erényes cselekvés garanciája.
Természetesen az oktatás sem száműzhető a gyermeknevelésből. A szoktatás útján keletkezett erkölcsi erényeket ugyanis csak az ész útján lehet tudatos erénnyé alakítani.
"Lehetetlen jónak és erényesnek lenni okosság nélkül" - írja Arisztotelész, s ez fordítva is igaz: "lehetetlen okosnak lenni erkölcsi erény nélkül".
Hangsúlyt fektetett a test gondozására és módszeres edzésére, 7 éves koráig otthon nevelődjön, majd 14 éves koráig folytasson tanulmányokat. Ettől kezdve mélyülhettek el a művészetekben, tudományokban (írás, olvasás, nyelvtan, irodalom, testgyakorlás, zene, rajzolás). Akár csak mestere, Platón, ő is megszabta, milyen hangnemű és milyen hangszeres zenét hallgathatnak a gyermekek, de csupán a dór hangnemet és a lyrát engedélyezte.
A nevelést az állam irányítása alá kívánta vonni, így a végső cél, az állam boldogsága lett.
A nevelésben is megjelenő testkultúra az összes városállamra nézve a legfontosabb jellemző. Egymás között viadalokat, olimpiákat szerveztek Zeusz tiszteletére. Eleinte csak futóversenyt tartottak, aminek győztese meggyújthatta az áldozati tüzet, ő lett a közvetítő a két világ között, ami több privilégiumhoz juttatta. A viadal 6 napig tartott, 40 napos tábori felkészülés előzte meg. Később számos más területtel egészült ki, a futás mellett helyet kapott a pentatlon, az ökölharc, a pankráció, a birkózás, valamint a fegyveres futás. Az olimpiai játékokon csak férfiak vehetek részt, meztelenül versenyeztek.
2. Az ókori Róma
Történetileg három korszakot említhetünk meg: királyok kora, arisztokratikus köztársaság kora, császárok kora. Mitológiájuk szerint a várost Romulusz és Rémusz alapította, akiket egy anyafarkas táplált, míg a parasztok rájuk nem találtak. Ott alapították meg a várost, ahol rájuk találtak, habár Romuluszt az istenek kiemelik, a határt megbecstelenítő Rémuszt pedig bátyja megöli. Miután leigázták a görögöket, elsajátították, asszimilálták kultúrájukat, hiszen hadi fejlettségüket tekintve felettük álltak, de eszmeileg alul maradtak Hitviláguk átalakult, az élet élvezetét is a görögöktől tanulták el. A rómaiak eszménye a virbonus, a derék férfi, az ősi paraszti társadalom értékeiből merített, a nevelés célja a virtus elérése volt (bátorság, fegyelem, hagyományokhoz, Rómához, istenekhez való hűség, katonaként védeni és gyarapítani az államot, köztisztviselőként a polgári akarat érvényesítése, polgárként a közügyek intézése. Neveléstörténetüket két korszakra oszthatjuk, a hellenizmus előtti és utáni időszakra.
Már Romulus arra kötelezte a családokat, hogy felnőtt korukig neveljék fel valamennyi fiukat és legalább elsőszülött lányukat.
A Kr. e. 2. században Hadrianus rendelete szerint pedig már száműzni kellett azt az apát, aki megölte gyermekét. (A fiúk elsőbbsége feltehetőleg azzal függött össze, hogy Rómának – katonaállam lévén – állandóan szüksége volt bátor és vitéz harcosokra.)
A hellenizmus előtt a nevelés közege maga az élet volt, a gyermekeket a család, az ifjakat a katonáskodás nevelte, a közéleti szereplést a fórumon tanulták meg. A romai család zárt egységet alkotott, az apának tejhatalma volt, rendelkezett gyermekei életével, nevelésével.
A római szülőket egyébiránt éppannyira foglalkoztatta gyermekeik nevelése, mint a görögöket.
A gyerekek születését és névadását ünnepi szertartás tette emlékezetessé.
Foglalkoztak a gyermekkor sajátosságaival, fejlődési szakaszokat különböztettek meg: infans (beszélni nem tudó), pueritia (gyermekkor) 15 éves korig, adolescens (felserdült ifjú). A csecsemőt anyja nevelte hét éves koráig, gondoskodott róla, megtanította az ősi hagyományokra, a vallás tanaira, a helyes viselkedésre, továbbá a lányokat egészen férjhezmenetelükig a ház körüli teendőkre. Figyeltek a gyerekek sajátosságaira (kialakulatlanság, játékos kedv, természetes kíváncsiság és emlékezőtehetség, versengési szellem, tudatlanság, naivitás, engedetlenség, stb.).
A fiúk nevelését hétéves korukban apjuk folytatta. Megtanította őket írásra, olvasásra, számolásra, elsajátíttatta velük a XII táblás törvényeket, melyek a rómaiak kötelességeit tartalmazták. Később elment velük a Fórumra, ahol – akárcsak görög társaik az agórán – részt vehettek a közügyek intézésében. Kezdetben ez a részvétel szemlélődésre korlátozódott: megtanulták a törvénykezés eljárásait, a szavazás lefolytatását.
A családi nevelés a fiúknál tizenhét éves korukban, a lányoknál férjhezmenetelükkor szűnt meg. A fiú ekkor érte el a nagykorúságot, levehette a nyakában eddig hordott amulettet (bullát), hosszú haját levágatta és felöltötte a felnőttség jelképét, a toga virilist. Ettől kezdve vehetett részt a nyilvános életben, a szavazásokon. Katonának kellett jelentkeznie, hiszen a fiúk nevelésének másik jelentős színtere a katonaság volt. Táborokban készítették fel a őket arra, hogy képesek legyenek katonai kötelességeik teljesítésére.
A hellenizmus kori nevelés számos újítást hozott a nevelés terén.
Görögország meghódítása (Kr. e. 146) után a birodalom asszimilálta a görög kultúra értékeit. Ez az átvétel a nevelésben is éreztette hatását: divat lett görög dajkákat felfogadni az újszülöttek mellé, édesanyjuk helyett ők táplálták és gondozták a csecsemőt. (Később Rómában külön foglalkozási csoportot alkottak a dajkák, akiknek szolgáltatásait egyre gyakrabban vették igénybe – megalapozva így az újkorig tartó „dajkaság intézményét”.)
Ezt a gyakorlatot sokan támadták. Tacitus felháborodásának így adott hangot: „Bezzeg most a
csecsemőt kiadják valami görög nőszemélynek, aki mellé adnak még néhányat a szolgák seregéből,
többnyire a leghitványabbakat, akik semmiféle komoly szolgálatra nem alkalmasak. A gyermekek
friss és befolyásolatlan lelkét rögtön ezeknek zavaros beszédei itatják át.
Cato Maior például saját fiait a hagyományos római értékek alapján nevelve kívánt példát mutatni: saját maga tanította meg fiait olvasásra, fegyverforgartásra, úszásra, megismertette velük a törvényeket, a múlt legendáit. Ekkorra azonban már a görög nevelési elvek hatására megjelentek az első magániskolák, és felváltották az addig egyeduralkodó családi-apai nevelést.
A rómaiak gyermekik nevelése közben figyeltek azok – felnőttektől eltérő – sajátosságaira is,
többször említik a gyermekek „kialakulatlanságát”. A görögökhöz hasonlóan észrevették a gyerekek
játékos kedvét: már a csecsemőt csörgőkkel, babákkal ajándékozták meg. Másfelől viszont – a görögöktől
eltérően – nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a gyerekekben rejlő természetes kíváncsiságnak,
természetes emlékezőtehetségnek és versengési szellemnek.
Az oktatás színterei háromfelé oszlottak.
- Az elemi oktatás (ludus) megtanította a gyermekeket az elemi készségekre (írás, olvasás, számolás), a ludi magister oktatott, a szülők tandíjat fizettek. A tanítás szegényes körülmények között folyt, napi 6 óra tanulással és egy hosszabb ebédszünettel. Az olvasást és az írást gyakorlással sajátították el fából faragott betűkkel, fa- és viasztáblákkal. A számtanhoz számolótábla, abakusz állt rendelkezésükre, az iskolákban szigorú fegyelmet tartottak, nem ítélték el a fizikai büntetést sem, fűzfavesszővel és szíjkorbáccsal fegyelmeztek. Az iskolaév márciusban kezdődött, nyári és téli vacatiot, szünetet tartottak.
- A középfokú oktatás a grammatikai iskolában történt, latin és görög költők műveit olvasták, betanulták, feldolgozták, értelmezték, magyarázták és kritikailag értékelték. A felsőfokú oktatás színhelye a retorikai iskola, amit görög szónokok vezettek, a gyerekek egy-egy neves politikus vagy ügyvéd mellett gyakorlatot folytattak. Elméleti tananyagként szónokok és prózaírók műveit olvasták, maguk is tartottak beszédeket, melyeket nyilvánosan előadhattak.
- Az elsőfokú foktatás keretében jogi, orvosi és építészeti iskolákat is elvégezhettek. Megalkották a hét szabad tudomány (művészet) kifejezést, részei a trivium (grammatika, retorika, dialektika – szöveggel kapcsolatos) és a quadrium (aritmetika, geomatria, asztronómia-asztrológia, musica). A legmagasabb tudomány a filozófia és annak tanulmányozása volt.
Rómában a nőt, mint anyát tisztelték, erre a szerepre készítették fel a lányokat. A római ludus (elemi iskola) falai között a leányok egy része is szert tehetett az elemi ismeretekre. Az alapvető készségeket elsajátították, de magasabb iskolát nem végezhettek, a jómódúakat anyjuk és házitanítójuk ruházta fel művészeti ismeretekkel.
A nevelés elméletével és gyakorlatával foglalkozó írók közül Quantilianus emelkedik ki, aki szónokként retorikai iskolát nyitott, majd császári udvari nevelő lett.
- Foglalkozott a kisgyermekek nevelő környezetével,
- ügyelni kellett a dajkák kiválasztására,
- a gyermekekkel foglalkozó személyeknek műveltnek kellett lennie, helyesen és szépen kellett beszélnie,
- kiemelte az édesanyák beszédének nevelő hatását.
- Természeti tulajdona minden embernek a gondolkodás és a szellemi mozgékonyság, állást foglalt a hét éves kor előtti tanítás mellett.
- Vallotta, a tanulás legyen játék, a nevelő vegye figyelembe a gyerekek kori sajátosságait, felfogóképességüket,
- az olvasás és a görög nyelv tanítása már iskoláskor előtt kezdődjön el.
- Szembeszállt az arisztokratikus elkülönítéssel, a házitanítókkal és a magániskolákkal szemben a nyilvános iskolák mellett foglalt állást.
- Az iskolába járó gyerekek kiskoruktól szokhatnak a nyilvánossághoz, versenghetnek és tanulhatnak egymás hibáiból.
- Meg kell figyelni a gyerekek veleszületett sajátosságait és módszereiket és alkalmazni, kihasználni ezeket a tanításban (utánzási hajlam, tanulékony természet)
- A dicséret emeli, a dicsőség boldogítja, a vereség pedig megríkatja.
- Fellép továbbá a testi fenyítés ellen, büntetni szabad, de verni nem.
Az ideális tanuló szívesen hallgatja az előadást, kérdést fűz hozzá, követi a menetét.
Egy szónoknak, köztisztviselőnek nem elég a műveltség megszerzése, neveltnek és erkölcsös jelleműnek kell lennie, a tudás erkölcs nélkül káros.
A római gondolkodók egyaránt átvették a görög jellemzőket, hiszen a hellenisztikus kort követő nemzedéket már görög szellemben nevelték, így elgondolkodtató kérdés lehet, hogy vajon tényleg a rómaiak asszimilálták a leigázott görögöket, vagy pont fordítva.
Források:
weszil.hu/suli/webfm_send/38
http://magyar-irodalom.elte.hu/nevelestortenet/02.03.html
http://magyar-irodalom.elte.hu/nevelestortenet/02.02.html#fjzt13
eduline.hu/segedanyagtalalatok/letolt/2353