A Megoldás, avagy az élet kulcsai

John Locke (1632-1704) „tabula rasa” koncepciója és utilitarizmusa

•A londoni Westminster-school tanulója, majd

•Oxford: filozófia, orvostudomány. Bacon, Hobbes és Descartes hatása.

•Baráti köréhez tartozott Robert Boyle, valamint Newton.

•„… a’ neveléstől vagyon, mellyből származik az Emberekbe való nagy külömbség. A’ mi leg-kisssebbet-is Gyermekségünkben bé-szívtunk, annak nagy és hosszan tartó nyoma marad.” (Locke, Locke, [1693], 1771, 2. Borosjenői Székely Ádám fordítása)

•„… azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy az utunkba akadó emberek kilenctized része nevelés útján lett azzá, ami – jóvá vagy gonosszá, hasznossá vagy haszontalanná. A nevelés okozza a nagy külömbségeket az emberek között.” (Locke, [1693], 1914, 42. Mutschenbacher Gyula fordítása)

•A gyermek formálhatóságába vetett hit.

•A gyereket szükségszerűen nevelni kell, az emberek többsége nevelés nélkül nem tudja tehetségét kifejleszteni.

•Ez a tézis azonban egyben a szülők mérhetetlenül nagy felelősségét is felveti, akiknek legszentebb kötelessége a gyermeknevelés.

•A nevelés mindenhatóságába vetett hit a későbbi századokban oly mértékben felerősödik, hogy egyfajta „egyetemes panacea”-ként a társadalmi berendezkedés megjobbítását is ettől várják majd a felvilágosult abszolutista gondolkodók.

•Messzemenő pedagógiai következményei lesznek évszázadokon át a híres „tiszta lap” („white paper”) hasonlatban kifejeződő formálhatóság-kultusznak is.

•„Minden eszme, minden idea az érzékelésből vagy az eszmélődésből származik. Képzeljük el az emberi értelmet úgy, mint egy fehér lapot, amely nélkülözi a betűket, az eszméket…”  (Értekezés az emberi értelemről)

•A korlátlan nevelhetőségnek a gyermeki lélek plaszticitásának ez a gondolata a nevelésről szóló értekezésében is felbukkan: „Úgy gondolom, ép úgy terelhető a gyermek elméje ide vagy amoda, akárcsak a víz maga…” (Locke, [1693],1914, 42.)

•A locke-i nevelhetőség-hasonlatok köre tehát bővül: a „tiszta, fehér lap” („white paper”) mellé a „folyóvíz” („water”) is társul. Amikor Locke a megszületett gyermek lelkét tiszta laphoz vagy folyóvízhez hasonlítja, amelyet a környezet és a nevelő ír tele, illetve amelyet a nevelő keze terelget,

•Székely Ádám archaikus ízű fordításában: „Ollyan ez, valamint a’ Víz – folyamatja, melly, forrásánál ellenkező útakon, kevés munkával külömb-külömb féle hellyekre veretödvén, a’ lassu és minden eröltetés nélkül való igazgatás által, az egymástól távol lévö helyeken-is, ugyan tsak a’ kívánt tzélra mégyen.” (Locke, 1771, 2.)

•Az embernevelés céljának megfogalmazásakor viszont a klasszikus görög kalokagathia eszményét eleveníti fel:

„Egészséges lélek egészséges testben: az a rövid, de teljes foglalatja az ember földi boldogságának” (Locke, 1914, 42.).

•Milyen emberi értékeket tart nélkülözhetetlennek az úri körökből származó gyermek számára az emberi boldogság el­éréséhez?

•Az egészséget, a jókedvet, a tudást, a jó cselekedetet, valamint a „túlvilági örök, megfoghatatlan boldogság” reményét. Vegyük sorra ezeket az értékeket!

•Az egészség megőrzése (recreaction) a hívő puritán igen fontos, hiszen anélkül evilági dolgaiban eredményesen el nem járhat.

•A jókedv az önmagában bízó, kiválasztottságában megbizo­nyosodott kálvinista ember optimizmusa.

•A tudás mint érték Locke-nál természetesen összhangban van a természetet vizsgáló empirizmus filozófiájának térhódításával. (A 17. századra puritánusok figyelme egyre inkább a matematikai-természettudományos módszerekkel dolgozó tudományágak felé fordult.)

•A jó cselekedet, amennyiben nem silányul banális „üdv-ügyletté” (Weber), hanem Istennek tetsző életelvvé avatódik (Werkheiligkeit), akkor az üdvözülés felé vezető út egyik fontos állomása.

•Ezekből a - végső soron puritánus - értékekből ötvözi össze Locke az úriember nevelésekor követendő legfontosabb célt:

•1. erős, egészséges test kifejlesztése,

•2. erényes, vallásos lélek alakítása,

•3. a hétköznapi élethez szükséges  praktikus ismeretek nyújtása.

Testi nevelés

•Spártai életmódot idéző előírások is szerepeltek a testi nevelésről vallott nézetei között.

•Kemény fekhelyet javasolt, s lyukas cipőben való járást. „Azt tanácsolom, hogy mossa meg a fiú minden nap hideg vízben a lábát, és legyen a cipője vékony és lyukas, hogy beengedje a vizet, ahányszor csak közelébe fér.    Ha valaki fontolóra veszi, mennyi bajt, sőt halált okozhat a láb átázása olyanoknak, akiket kényeztetve neveltek, bizonyára azt kívánja majd, bárcsak ő is mezítláb járkált volna, mint a szegény ember gyermekei: ezek lába annyira megszokta a nedvességet, hogy ez éppúgy nem árt a lábuknak, mint ahogy nem árt kezüknek. S mi egyéb teszi azt a nagy különbséget a kéz és a láb között, ha nem a megszokás.”

Erkölcsi-vallási nevelés

•Az ember legfőbb értékmérője nem a tudás, hanem az erkölcsiség. (Quintilianus hatása!)

•„Azt hiszem, te magad is nagy balgának tartanád azt, aki az erényes és bölcs embert nem becsüli százszorta többre a tanult embernél. Nem mintha nem tartanám a tudást [...] hatalmas segítő eszköznek a harmonikus lelkeknél, de viszont azt is be kell vallani, hogy ott, ahol hiányzik a kellő egyensúly, csak arra való, hogy a bolondot még nagyobb bolonddá, a rosszat pedig még rosszabb emberré tegye.”

•Az erkölcsi nevelés legfontosabb feladata – a test edzéséhez hasonlóan – a lélek „edzettségének” kialakítása. Az igazi gentleman „meg tudja tagadni vágyait, szembe tud szállni hajlamaival” s csakis azt teszi, amit „értelme, legjobb belátása diktál neki”.

•Locke a magánnevelés híve, bár elismeri a nyilvános iskoláztatás előnyeit is: „Bevallom, mindkét eljárásnak megvannak a maga hátrányai. Ha házon kívül van, mindenesetre bátrabb lesz, jobban fog tudni mozogni és helytállani vele egykorú fiúk között, s az iskolatársak versengése sokszor elevenséget, szorgalmat kelt a fiatalemberekben.”

•Viszont a fiatal gyermekek erkölcsi fejlődése siklik félre, ha az iskolában társaiktól a „durvaságot” és a „helyén nem való merészséget”, “a világban való boldogulásnak e nemtelen, méltatlan módját” tanulják el.

•Fontosnak tarja, hogy a szülők „eszes lényekként” kezeljék gyermekeiket.

•Már kicsiny kortól kezdve lehet a gyermeket buzdítani az erényekre, és figyelmeztetni az elkövetett hibákra. Lényeges azonban, hogy „hosszadalmas fejtegetések, bölcselkedő megokolások” helyett a gyermek képességéhez, felfogásához alkalmazza magyarázatát a szülő.

• A „legegyszerűbb, legkönnyebb” s egyszersmind „leghathatósabb” módszer a személyes példaadás. „Mi sem hat olyan szépen, lassan, oly bensőségesen az ember szívére, mint a példa” – írja, s ezzel egyúttal a nevelő személyes felelősségét is kiemeli:

•„Miként az apa példája tiszteletet ojtson a gyermekbe nevelője iránt, úgy a nevelő példája bírja rá a gyermeket mindarra, amit vele csak tétetni akar. Cselekedeteinek nem szabad ellentmondásban lenniök tanításával, hogy a gyerek rossz irányt ne vegyen.”

•Ellentmondásos részeket találunk a könyvben a testi fenyíték témájáról is.

•Egyik helyen azt írja, hogy a fizikai büntetés lealacsonyítja a gyermeket, rabszolgalelket hoz létre: „... a lealázott, félénk, hunyászkodó, kishitű embereket bajos felemelni, fölbátorítani s ritkán lesz belőlük valami”.

•Másutt megengedi e verést, de csak legvégső esetben: „... a verés a legrosszabb s épp azért utoljára kell alkalmazni a gyermek büntetésénél, a legvégső esetekben, mikor eredménytelenül kisérlettünk már meg minden szelid eszközt...”

Az értelem nevelése

•Locke átveszi az empirizmus tapasztalatelvűségét és még Descartes-nál is nyomatékosabban hangsúlyozza a megismerő értelem, az érzékszervi tapasztalatokat rendszerező kritikus ráció szerepét.

•Az ész, az elme tehát a tapasztalásból meríti a tudásanyagát.

•E tapasztalás forrása Locke szerint kettős: egyrészt a külső világ megtapasztalása az érzékelés (sensuation) útján, másrészt pedig a belső reflexió (reflection). Ez utóbbi nem a külső világ mechanikus tükröződése a tudatunkban, hanem egyfajta belső „eszmélődés” (Dienes Valéria, a tudatfolyamatok szemlélése, a „gondolat gondolata”.

•Locke a mindennapi életben jól hasznosítható, praktikus ismereteket kíván adni neveltjének. Az ismeretek ilyen hasznossági szempont szerinti kiválasztását nevezzük utilitarizmusnak. 

•A művelt (de nem tudós!) úriember, a gentleman érdekeit tartja szem előtt, amikor a tanítandó ismeretköröket összeállítja.

•Az alapvető készségek közül az olvasást igen korán taníthatónak tartja. „Mihelyt a gyermek beszélni tud”, el lehet kezdeni tanítását, de a tanulást a „gyermekek játékává, üdülésévé” kell tenni.

•„Láttam egyszer kislányokat, akik órákon keresztül gyakorolták magukat és nem sajnáltak semmi fáradságot, csakhogy jól elsajátítsák a kavicsdobást. Amint néztem őket, önkénytelenül eszembe jutott, hogy csak valami jó ötletre volna szükség, s arra bírjuk őket, hogy ezt a rengeteg szorgalmat olyasvalamire fordítsák, aminek több hasznát látnák.”

•Locke mindent elkövet azért, hogy az alapkészségek tanulását könnyeddé, játékossá tegye. További hasznos tantárgyak még: az anyanyelvű fogalmazás, történelem, földrajz, csillagászat, számtan és mértan, könyvvitel, jogi ismeretek, etika.

•Fontos „tantárgy” a tánc is, hogy az ifjú általa „egész életére kellemes, tetszetős mozdulatokat” sajátítson el.

•A zenének – s egyáltalán a művészeteknek – igen mostoha szerep jut Locke pedagógiájában.

•„A zenéről azt tartják, hogy rokonságban van a tánccal, s vannak, akik nagyra becsülik, ha valaki valamilyen hangszerrel ügyesen tud bánni. De annyi időt pazarol rá a fiatal ember, ha közepes ügyességre akar is benne szert tenni, és az időt is oly kétes értékű társaságban tölti, hogy jobb, ha elhagyjuk a zenét. [...] A mi rövid életünk nem elegendő arra, hogy mindent elsajátítsunk...”

•A leendő gentleman számára szükséges tárgynak tartja még a rajzot és a gyorsírást is praktikus hasznuk miatt.

•Az idegen nyelvek közül mindenekelőtt a franciát tanítja, s csak ezután a latint, amire „feltétlenül szüksége van minden művelt embernek”, hiszen még Locke korában is a népek közötti érintkezés fontos eszköze volt.

•A latin tanítása nem válhat öncélú grammatizálássá, tanításakor „a szabályok útvesztője nélkül csupán beszélgetés útján sajátíttassuk el”.

A tizennyolcadik századot joggal nevezték a "pedagógia századának". Franciaországban, ahol az iskolák színvonalát és a drasztikus módszereket már a humanizmus moralistái is élesen bírálták, szinte nem is volt olyan filozófus, író, aki ne foglalkozott volna pedagógiai kérdésekkel. A felvilágosodás hívei mélyen hittek abban, hogy az ifjúság megújult szellemû, racionális nevelése a szebb jövendõ garanciája.

Közéjük tartozott Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) is, aki nemcsak filozófusként alkotott örökbecsû értékeket. Neveléssel-oktatással kapcsolatos gondolatai gyökeres változást (mintegy "kopernikuszi fordulatot") idéztek elõ a pedagógiában. Rousseau polihisztor volt a szó legteljesebb értelmében: filozófiai, társadalomelméleti, teológiai kérdésekkel foglalkozott elsősorban, de magabiztosan írt zeneelméleti, valamint nevelési jellegű kérdésekről is.

Szentimentális regényével (Nouvelle Heloïse) a „romantikus irodalom atyjává” lett,

1712-ben született a protestáns Genfben egy puritán szemléletû órásmester fiaként. (A hugenotta származású család a protestánsüldözés elõl menekült Genfbe.) Édesanyja Jean-Jacques születése után egy héttel meghalt.

A fiatal fiú nem járt elemi iskolába, ennek ellenére már tízéves korára nagy mûveltségre tett szert.

Édesapjával kedvelt szórakozásuk az olvasás volt. Igen korán és alaposan megismerte Plutarkhosz párhuzamos életrajzait olyannyira, hogy könnyedén idézett belõle. Emellett olvasott regényeket, színdarabokat, értekezéseket: mindent, ami a keze ügyébe került.

Tízéves korában fordulat állt be a fiú életében: apja összetûzésbe keveredett egy genfi kapitánnyal, a következmények elõl menekülnie kellett. Jean-Jacques-ot így nagybátyja gondjaira bízta, akinek volt egy hasonló korú fia. Neki azonban nem volt ideje a két fiú nevelésével foglalkozni, ezért - a korabeli elterjedt gyakorlatnak megfelelõen - kiadta õket egy közeli falu lelkészéhez, Lambercier-hez, aki vállalta iskoláztatásukat. A fiúk itt két esztendõn át keményen tanultak. Mindenekelõtt latinos mûveltségre tettek szert, s a latinnal együtt megtanultak "mindenféle kacatot, amit nevelés ürügyén hozzácsaptak" - ahogyan Rousseau késõbb visszaemlékezéseiben írja.

Két éves falusi idill után visszatért Genfbe. Elõbb egy írnok mellett inaskodott, majd egy vésnök mellé került. A mûhelyben megismerkedhetett azzal az embertelen bánásmóddal, mely a korabeli inaséletet jellemezte. Kis híján maga is elzüllött: a verés, az éheztetés és megaláztatás miatt egyre inkább csak a lopáson, hazudozáson járt az esze.

Egyedül a könyvek iránti lankadatlan érdeklõdése maradt a régi: falta a könyveket gyakran munka helyett is.

1728 márciusában ismét fordulat következett be életében. Egy vasárnap este, kirándulásról hazatérve zárva találta Genf városának kapuját. Úgy döntött, hogy nem megy vissza kegyetlen gazdájához, helyette a kalandos életet választotta.

Nem vaktában vágott neki a világnak. A protestáns Genf akkoriban kicsiny sziget volt a katolikus "tenger" közepette. A szomszéd faluba sietett, a már katolikus Szavoja területére, ahol a plébános pompás ebéddel és csábító ígéretekkel fogadta. Warensnéhoz, a katolikus hittérítõ szervezet megbízottjához küldte a "kis eretneket".

A csinos fiatalasszony, akinek "szemébõl áradt a kedvesség" pártfogásba vette a fiatal fiút, anyja helyett anyjává lett.

A következõ esztendõk a kóborlás és a próbálkozások évei voltak: ElõbbTorinóba került, ahol lakájként próbált kenyeret keresni; szokatlan mûveltsége, intelligenciája viszont idegenné tették a szolgák között. Warensnéhoz visszatérve szenvedélyes tanulásba kezdett: fizikát, matematikát, élettant, anatómiát, zeneelméletet tanult szinte megszállott nekibuzdulással. Idõnként zeneszerzõnek is kiadta magát: még kottát is alig tudott olvasni, amikor egy botrányba fulladó zenekari estet szervezett. (Késõbb e téren is jelentõs elõrehaladásra tett szert: "Falusi jós" címû zenés pásztorjátékát ma is játsszák.)

Huszonnyolc esztendõs korában magánnevelõnek szegõdött Mably, a lyoni csendõrfõparancsnok házába. Kísérletét viszonylag szerény siker koronázza: "Csak három eszközt tudtam alkalmazni ismeri el késõbb: az érzelmet, az okoskodást és a haragot, s gyereknél haszontalan és gyakran veszedelmes mind a három." [233]

Felolvasást tartott az Akadémián, s bár megtapsolták, kottaírási rendszere mégis megbukott.

Filozófusokkal barátkozott (mindenekelõtt Diderot-val), akinek felkérésére õ írta az Enciklopédia zenei szócikkeit. Még mindig zenésznek tartotta magát, kottamásolásból élt. Az elõkelõ szalonok felszínes világában egyre kevésbé érezte otthon magát. Feltehetõen éppen "függetlenségét" akarta igazolni, amikor egy tudatlan cselédlányt választott élettársul.

A sorsdöntõ fordulat, amelyet maga késõbb "pillanatnyi eltévelyedésnek" nevezett, 1749 egyik októberi napján következett be életében:

Diderot egyik írása miatt rövid idõre börtönbe került, õt készült meglátogatni Rousseau, amikor útközben kezébe akadt a dijoni Akadémia egyik pályázati felhívása. A kérdés, melyre választ vártak így hangzott: "A tudományok és mûvészetek fejlõdése rombolta avagy fejlesztette az erkölcsöket?"

Nem várta a sikert, meglepõdött, amikor értekezésével óriási sikert aratva elnyerte a dijoni akadémia pályadíját.

1754-ben írja második értekezését ugyancsak a dijoni Akadémia pályázatára az emberi egyenlõtlenség okairól.

"Az elsõ ember, aki egy földdarabot körül-kerítve így szólt: ez az enyém, és talált balga embereket, akik hittek neki, az volt a polgári társadalom valódi alapítója" - írja Rousseau harmincöt esztendõvel a francia forradalom kitörése, és száz évvel Marx elõtt.

A siker most sem maradt el, bár a pályadíjat ezúttal nem nyerte el.

Hihetetlen, de ez a demokratikus írás elsõsorban az arisztokraták körében szerzett életre szóló barátokat Rousseau-nak. Életre szóló ellenfele is támadt e tanulmánya nyomán: a század másik géniusza, Voltaire egyre engesztelhetetlenebb gyûlölettel viseltetett iránta.

A nagyvilági élet csábításairól nehezen tudott lemondani, mégis a természet közelségét választja: egy idõre a Montmorency erdõ szélén álló kis házba költözött. Itt írta a "Julie"-t ("Nouvelle Heloïse"), a "Társadalmi szerzõdés"-t és az "Émile"-t ("Émile ou de l'éducation").

Az ember nem természetes állapotban él - fejtegeti a "Társadalmi szerzõdés"-ben -, hanem társadalomban. Lemond saját természetes szabadságáról, szerzõdést köt annak érdekében hogy megvalósulhasson a köz szabadsága. Az egyén szabadsága így összeegyeztethetõ a közösség szabadságával, természetesen csak megfelelõ kormányzat alatt. Ha megvalósul a népfenség elve, akkor a fõhatalom, a törvényhozó hatalom a népé lesz, a végrehajtó hatalom pedig a fõhatalom által megbízott kormányé, vagy uralkodóé. Ha pedig az uralkodó a szerzõdésben vállalt kötelezettségeit nem teljesíti, a nép megfoszthatja rangjától. Megdöbbentõ, hogy abban a korban, amikor ennél sokkal apróbb szókimondásért bitóra küldtek embereket, e könyvet csak lanyha érdeklõdés fogadta. Egy emberöltõ múltán viszont már a francia forradalom "Bibliája" lett.

Jóval hevesebb reakciókat idézett elõ az "Emil, avagy a nevelésrõl" címû pedagógiai regénye (1762). Olvasói körében nem is annyira a neveléssel kapcsolatos forradalmian új gondolatai váltottak ki heves ellenérzéseket, hanem a "természetes vallással" foglalkozó rész

A hatás nem maradt el: a párizsi hercegérsek pásztorlevelet adott ki a könyv ellen. Hamarosan Rousseau ellen is elfogatóparancsot adtak ki, csak nagy viszontagságok árán menekülhetett. Könyvét, az "Emil"-t pedig nyilvánosan elégették az igazságügyi palota udvarán.

A bujdosás esztendei kezdõdtek Rousseau számára. Elõbb Svájcba ment, majd - David Hume angol filozófus meghívására - Angliába.

Az "Emil"-ben ezt mondja: Az apát "sem a szegénység, sem a munka, sem más emberi szempont nem menti fel az alól, hogy eltartsa és hogy maga nevelje gyermekeit". [237] Ennek ellenére öt gyermekét adta lelencházba. Kifejezõbben talán senki sem szólt a családi élet szépségeirõl, ám neki sohasem volt igazi otthona. Dicsõítette az állampolgári erényeket, de õ maga gyakran választotta a természet megnyugvást nyújtó magányát.

A gyermek mint természeti lény eredendõen jó, csak a társadalmi együttélés rontja meg. "Minden jó, amidõn kilép a dolgok alkotójának kezébõl, de minden elfajul az ember kezei között" [238] - ezekkel a szavakkal kezdi "botránykõvé" vált pedagógiai regényét.

Lássuk közelebbrõl Emil nevelését. Képzelt regényhõse nevelésére a könyv lapjain maga Rousseau vállalkozik, magára öltve a házitanító szerepét. Legfõbb célja, hogy Emilt boldognak lássa :

"Boldognak kell lenni kedves Emil, ez minden érzékeny lény célja; ez az elsõ vágy amelyet belénk oltott a természet, és az egyetlen, amely sohasem hagy el bennünket. Pedagógiájának célja az evilági boldogulás, etikája egyfajta eudaimonizmus (boldogságetika).

"A természet azt akarja - olvashatjuk Rousseau-tól -, hogy a gyermek gyermek legyen, mielõtt felnõtt lenne.”

Rousseau vitatkozik Locke tétellel: az ember és az állat eleve ösztönök sokaságával jön a világra. Szellemes példaként saját kutyáját említi: "Milyen nevet adjak annak a hévnek, amellyel az én kutyám harcol a vakondokok ellen, holott nem eszi meg õket... Soha senki nem tanította be a kutyát erre a vadászatra, s vajon kitõl tudná, hogy vakondok is van a világon.

Rousseau nem hisz az ész mindenhatóságában: "Az ész gyakran megcsal bennünket - mondja az emancipált értelem századában -, s bizony nagyon is megszereztük a jogot arra, hogy visszautasítsuk. Ám a lelkiismeret sohasem csal meg. Ô az ember igazi vezetõje. Ami az ösztön a testnek, az a lelkiismeret a léleknek."

Rousseau "Emil"-jében tetõzõdött egy olyan folyamat, amely a reneszánszban kezdõdött: a gyermek, a gyermekkor átértékelése, "emancipálása". Amíg évezredeken keresztül az elsajátítandó mûveltség volt a figyelem középpontjában, s maga a gyermek is "a tudás körül forgott"; most új helyzet állt elõ: a pedagógia a gyermek köré rendelõdött.

A gyermeki személyiség belső törvényszerűségeire építő nevelés.

A gyermeknek mindenekelõtt "meg kell lesni a természetét" [250], a nevelõnek ismereteket kell gyûjteni neveltjérõl. A jóval késõbb kibontakozó tudományágnak, a gyermeklélektannak adott jó elôre programot Rousseau: "Szeretném - írja az «Emil»-ben -, ha egy józan ítéletû ember arról írna értekezést, hogyan figyeljük meg a gyermekeket. Nagyon fontos volna, ha birtokában volnánk ennek a mûvészetnek: az apák és a tanítók még csak elemeit sem ismerik.

A gyermeket éppen ezért "fallal" kell körülbástyázni, amely megóvja a társadalom káros hatásaitól.

A gyermeki fejlõdés szakaszait öt periódusra osztja. Ezeknek egy-egy "könyv" (azaz fejezet) felel meg pedagógiai regényében az "Emil"-ben.

1. Ez a kisgyermek kora, akinek életét a gyönyör és a fájdalom uralma jellemzi. A gyermek gyenge, kiszolgáltatott lény, aki saját nyomorúsága ellen csak könnyekkel tud védekezni.

Elítélte azt a még akkoriban dívó õsrégi gyakorlatot, mely szerint a tehetõs szülõk gyermekeiket születésüktõl kezdve vidéki dajkák gondjaira bízták. Ezek a többnyire igen mûveletlen asszonyok - miután így "idegen gyermekek anyjává" váltak - híjával voltak az igazi anyai érzelmeknek. Szorosan bepólyázták, szinte gúzsba kötötték a csecsemõt, hogy minél kevesebb veszõdség, gond legyen vele.

Rousseau szabadságot követel a gyermekeknek, s ebbe a szabadságba a mozgás szabadságán túl az is beletartozik, hogy az édesanyák természetes módon saját maguk táplálják, gondozzák kisgyermekeiket. Szükség van erre az erkölcsök védelme érdekében is, hiszen "az otthon életének varázsa a legjobb ellenméreg a rossz erkölcsökre". A gyermek szorosabbra vonja a hitvesi kötelékeket, "szükségesebbé, kedvesebbé teszi egymás számára az anyát és az apát" - írja a francia filozófus

"Az újszülöttnek dajkára van szüksége - írja -, dajkára akkor, ha édesanyja mégsem vállalná természet adta kötelezettségét". A dajka kiválasztására viszont gondosan ügyelni kell. A gyermek gondozására az asszony akkor alkalmas, ha "szíve éppolyan egészséges, mint a teste".

A dajka lehetõleg falun élõ asszony legyen, aki kis gondozottját a természet éltetõ közelségében szabadon neveli:

"Fõkötõ, fásli, pólya? Ki vele! Tágan libegõ gyolcsokat neki, melyek valamennyi tagját szabadon hagyják [...] Mihelyt erõsödni kezd, hagyjátok kúszni-mászni szerte a szobában. Hagyjátok, hadd fejlessze, nyújtóztassa kis végtagjait, meglátjátok, napról-napra mint erõsödik majd." [257]

Rousseau pedagógiája gyermekközpontú, ennek ellenére határozottan elutasítja a dédelgetõ, kényeztetõ nevelést: "A gyermek elsõ könnye kérés" - írja. "Ha nem ügyelünk rá csakhamar parancs lesz belõle. Azzal kezdi, hogy segítséget kér, s azzal végzi, hogy szolgálni kell neki. Így éppen saját gyengeségébõl, amelybõl kezdetben függésének érzése fakad, jön létre aztán a hatalom és uralkodás eszméje." [258]

Második könyv: kétéves kortól tizenkét éves korig - az érzékszervek nevelése

Rousseau nem csak az anyát, hanem az apát is felmenti "legszentebb kötelessége" alól: ha az "elfoglalt családapa" nem vállalkozik gyermeke nevelésére, hívjon segítségül magánnevelõt.

Láttuk, hogy az elõzõ életszakasz legfontosabb nevelési feladata a test gondozása volt. A beszéd megjelenésével kezdõdõ korszak elsõsorban az érzékszervek neveléséé lesz.

Az egyes érzékszervek fejlesztésére ebben az életkorban különös gondot kell fordítani. Igen fontosnak tartja a tapintás, a látás, a hallás, az ízlelés és a szaglás érzékszerveinek a nevelését. Rendszeres testgyakorlást ajánl: szaladgáljon sokat a szabadban lehetõleg mezítláb, tanuljon meg "messzire, magasra ugrani, fára mászkálni, magát falon általvetni s egyensúlyt tartani". [261] Ismereteket, tapasztalatokat is így gyûjtsön: a szabadban tett séták jó alkalmat szolgálhatnak a nevelõvel folytatott beszélgetésekre.

Ha büntetni kell, legyen a büntetés maga a tett természetes következménye: "Betöri szobája ablakait? Hadd fújjon rá a szél éjjel-nappal anélkül, hogy törõdnétek meghûlésével, mert inkább legyen náthás, mint bolond!" 

Rousseau ebben az életkori szakaszban nem akar tervszerû tanítást. Tizenkét esztendõs koráig fölösleges oktatni a gyermeket. Olvasni is csak akkor tanuljon meg, ha "érezni fogja annak szükségét". S akkor is csak a játék kedvéért, hogy például egy ebédre szóló meghívót kibetûzhessen.

Harmadik könyv: tizenkét éves kortól tizenöt éves korig - az értelmi nevelés

Ezt az idõszakot nevezi Rousseau az "értelem békés korszaká"-nak. A gyermeket még nem gyötrik a pubertás kor belsõ lelki feszültségei, szenvedélyes disszonanciái. A lelki harmóniának ezt a rövid periódusát kell felhasználni arra, hogy erõfölöslegét értelme képzésére fordítsa.

Most már tudja, mi a különbség a játék és a munka között. Mégsem gyötrelem számára a tanulás, hiszen felébredt már benne "az ember természetes kíváncsisága minden iránt, ami közelrõl vagy távolról érinti"

Emil tudását most sem a könyvekbõl meríti. "Gyûlölöm a könyveket!" - kiáltja Rousseau: félti neveltjét a könyvekbõl tanulható spekulatív ismeretektõl, a gyermeki lélektõl távoli, elvont mûveltségtõl. Nevelõje segítségével fedezze fel õ maga a természetet, a tudományokat. Az õt környezõ természet jelenségeinek vizsgálatával, gyûjtemények összeállításával, egyszerû kísérletek elvégzésével tanuljon földrajzot, csillagászatot, fizikát. (A könyvek közül egyedül Defoe "Robinzon"-ját tartja alkalmas olvasmánynak.)

A nevelõ figyel a gyermek érdeklõdésének alakulására, s olyan életközeli szituációkat teremt, amelyekbõl nemcsak tanulhat, hanem erkölcsi tapasztalatokra is szert tehet. Megfelelõen elõkészített, de a gyerek számára spontánnak tûnõ beszélgetések a természetben sétálgatva jó alkalmat biztosítanak az ilyen élményekkel átszõtt játékos tanulásra.

Rousseau a fizikai munkának is pedagógiai jelentõséget tulajdonít. Szerinte a munka nemcsak a kézügyességet fejleszti, az értelem képzése közben felüdülést is hoz.

Negyedik könyv: tizenöt esztendõs kortól a házasságkötésig - az erkölcsi nevelés

Ez az idõszak Rousseau felfogása szerint az ember "második születésének" korszaka, ettõl kezdve válik etikailag formálható lénnyé.

Eddig csak létezett, most már él. Vágyódik az emberek után, keresi a társaságot. Ettõl kezdve szûknek bizonyulnak számára az élet zajától távol esõ vidéki, falusi élet keretei: vissza kell térnie a városba, az emberi társadalomba.

Vissza kell térnie azért is, mert erkölcsi nevelése nem lehet teljes a társaságtól elzárt robinzoni magányában. Ebben az életkorban a természetes körülmények között nevelt Emil már felkészült a társas élet megpróbáltatásaira, hiszen "elméje pontos és elõítélet-mentes, szíve szabad". [265]

Nevelõjét azonban továbbra sem nélkülözheti. Ô lesz az, aki megmutatja neki az emberek közötti "természetes és társadalmi egyenlõtlenséget", felébreszti benne az együttérzés képességét.

Az erkölcsi neveléshez a konkrét tapasztalatokon túl a történelmet is segítségül hívja Rousseau. A nagy történelmi személyiségek életútjának megismerése mindenképp hasznos. Ha erõltetett magyarázatok helyett hagyjuk, hogy olvasmányai eleven erõvel hassanak lelkére, akkor ezek az emberek életre szóló példát jelenthetnek az ifjúnak.

A szív nevelésével szorosan összefügg a vallásos nevelés: ennek is most jött el az ideje. Rousseau deizmusa, "természetes vallása" nem a korabeli egyházak papjainak a vallása. Tagadja a dogmákat, elveti a kanonizált szertartásokat. Istenével szinte bensõségesen közvetlen kapcsolatba lép, miután nem igényli az egyház közvetítõ szerepét.

Rousseau a szexuális nevelést is igen fontosnak tartja. Nagy hangsúlyt fordít arra, hogy a gyermek természetes nemi érését ne siettessék külsõ hatások. Az ösztönök kordában tartásához fizikai munkát, szabadban végzett sok mozgást, játékot javasol. Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet - ez is újszerû vonás! - hogy a gyermek szexualitást érintõ kérdéseire mindenkor válaszolni kell.

Ötödik könyv: Sophie nevelése

Ha Emil nevelését figyelemmel kísérve forradalmian új gondolatok sokaságára bukkantunk, akkor a nõneveléssel foglalkozó fejezetet olvasva csalódnunk kell. Ebben a kérdésben ugyanis századának legelmaradottabb felfogását képviselte.

A férfi és a nô Rousseau szerint két hasonló teremtmény gyökeresen eltérõ formában megalkotva. Míg a férfi lelkialkatát az aktivitás és erõ, a nõét a passzivitás és gyengeség jellemzi.

A nô élete végéig kiskorú marad: elõbb apjának, majd férjének alárendelve él. A férfi cselekedeteiben saját autonóm egyéniségét követheti, a nô ezzel szemben köteles a közvéleménynek, a konvencióknak engedelmeskedni.

Emil leendõ feleségének, Sophie-nak a nevelése is ennek megfelelõen történik. Legfõbb célja a házias erények elsajátíttatása, a kecses modor és a mély érzelmek kibontakoztatása. Mindemellett a helyesen nevelt nô "jól olvas a férfi szívébõl", szellemes társalgó, kiváló megfigyelõképességgel rendelkezik. Férjével együtt ideális harmóniát alkot. Emil Sophie oldalán véli megtalálni a boldogságot.

Emil végül is elhagyja neveltetésének színhelyét, ezt a "pedagógiai szigetet", s visszatér a városba, a társadalomba, a konvenciók közé. Sophie, a megértõ hitves lesz az, aki segít neki betagolódni, segít abban, hogy megtalálja helyét az életben.

Nevelõje segítségérõl viszont továbbra sem mond le:"Adja nekünk továbbra is tanácsait, vezessen bennünket és mi tanulékonyak leszünk. Szükségem van önre, amíg csak élek.

Közoktatási program a lengyeleknek.

1771-ben írt a lengyel nemzet kormányzásáról (Discours sur le gouvernement de la Pologne). Ebben az tanácsolja az orosz hódítástól fenyegetett lengyeleknek, hogy jól szervezett nevelõ intézményekkel védekezzenek. Fejlesszék ki gyermekeikben a hazaszeretet, a nemzeti hovatartozás érzését. Váljanak öntudatos állampolgárokká, ismerjék meg hazájuk földrajzát, történelmét, törvényeit. A nemzeti sajátosságok ápolásával, óvásával akar hadat üzenni a világpolgárság eszméjének. A mai nevelés nem ilyen - mondja Rousseau: "A mai nemzetek szolgaságra nevelnek; a francia, angol, spanyol, olasz, orosz csaknem mind hasonló ember; mikor a kollégiumból kilépnek, teljesen ki vannak képezve a lincence-ra, azaz a szolgaságra." [269] Rousseau a nemzeti-állampolgári nevelést állítja mindezzel szembe követendõ alternatívaként.

A módosabb szülők – Rousseau hatására – egy ideig egyszerűen nem engedték gyerekeiket iskolába, inkább magánnevelőket fogadtak fel melléjük.

Nem kértek abból, hogy „lelketlen” szakemberek vegyék át a család nevelő-oktató szerepét. A családfő felelősségtudatát gyengítheti az intézményes oktatás, ha gyerekei tanításán mással lesz kénytelen osztozni. (Ez az érvelés bizonyos kultúrákban – mint például a trópusi Afrika egyes törzseinél – még manapság is gyakori.)

Forrás: Pukánszky – Németh: Neveléstörténet http://magyar-irodalom.elte.hu/nevelestortenet/