A Megoldás, avagy az élet kulcsai

,,A Selfpszichológia irányzat terápiás optimizmu­sát jól tükrözi a mondás: „soha nincs késő arra, hogy boldog gyermekkorunk legyen."

 

Sosem késő beteljesíteni a fantáziánkat, álmunkat!

Meg van a lehetőségünk beteljesíteni a fantáziáinkat, álmainkat!

 

,,Mi az, ami az embereket boldogtalanná teszi, ami diszfunkcionális működést okoz és mi az, ami megváltoztathatja mindezt?"

 

A humanisztikus teoretikusok (pl Rogers, Masi.ow stb.) azt feltételezik, hogy minden emberben működik egy olyan belső potenciál, ami afelé hajtja, hogy a saját genuin humán (!) természete szerint éljen, hogy minden erejével arra törekedjen, hogy „önmaga" legyen.

 

Az egzisztencialista pszichológus May (1961) ezt a folyamatot a növényvilágból vett példával ér­zékelteti: szerinte az embert éppúgy egy központosulási tendencia jellemzi, mint amikor levágjuk egy fa tetejét, és az új vezérágat hajt. A fa ebben az új hajtásban is követni próbálja a növekedés eredeti irányát.

Carl Rogers személyiségelmélete

Carl Rogers (1902-1987) amerikai pszichológus eredetileg lelkésznek ké­szült, de még az egyetemi évei alatt átváltott a pszichológiára.
Miután ledoktorált, 12 éven át egy nevelési tanácsadói feladatokat ellátó Gyermekvédelmi Intézetben dolgozott gyakorló pszichológusként. Ott kezdte kidolgozni azt a terápiás tanácsadói módszert, amit először tanácsadói terápiának, majd nondirektív terápiának nevezett el, és amit a későbbiekben kliens-központú, majd pedig személy-központú terápiává érlelt.

A gyermekvédelmi intézeti munka után az Ohio Egyetemre, majd a Wisconsin Egyetemre került és ettől kezdve rohamosan fölfelé ívelt a pályája.

A nondirektivitással megalapozott terápiás módszerének (kifejtését 1. később) elméleti és gyakorlati vonatkozásait kutatva olyan felismerésekre jutott, amelyek egy - a korábbi pszichoanalitikus és behaviorista pszichológiához képest újfajta emberkép megfogalmazásához vezették.

Tapasztalataival és gondolataival nem maradt magára; az 50-es évek „korszellemének" (tudományos, történelmi, gazdasági hatásainak) köszönhetően nemcsak a pszichológusok körében, hanem számos más területen (pedagógia, gazdasági szféra stb.) akadtak társai és követői.

A fenomenológiai megközelítéshez sorolt ún. humanisztikus pszichológia egyik vezéralakja lett.

Az ő esetében a „fenomenológiai" és a „humanisztikus" jelzők teljesen indokoltak, hiszen 

- egyfelől úgy gondolkodik az emberről, mint a világnak szubjektív jelentést adó, és erre a jelentésre reagáló lényről,

- másfelől pedig azt tartja, hogy az emberben van valami, ami az állati biológiai létezésen túlmutat, és ez a genuin humán természet jó.

 

Rogers személyiségelméletének legfőbb tételei:

Minden ember folytonosan változó, egyéni élményvilágban, ún. fenomenális mezőben él, amelynek ő a központja.

 

Ezt az élménymezőt nemcsak, hogy teljességgel megtapasztalja, hanem a saját szükségletei szempontjából az ún organizmikus értékelő folyamatai révén pozitívként vagy negatívként minősíti is.

 

A tapasztalatai azonban csak részben tudatosak.

 

A személy nem az objektív valóságot, hanem a fenomenális mezőt észleli realitásként, és arra reagál. A tettei nem az objektív valóságra, hanem az általa va­lóságosnak megtapasztalt jelenségekre adott reakciók. Rogers megközelítésé­ben azonban ez a jelenség nem azonos a szubjektív idealizmussal.

A fenomenális mezőben való lét szubjektivizmusa mindaddig, míg a személy reális szükségleteinek megjelenítését és a környezettel való kölcsönös igazodást segíti, nem eltávolít, hanem inkább közelebb visz a valósághű reagáláshoz.

  Amikor azonban egyoldalúvá (a kölcsönkapcsolatot kizáróvá) válik, patológiás reakciókhoz vezethet.

 

 

Lássunk mindkét lehetőségre egy-egy példát.

 

Vegyük először azt az egyszerű esetet, amikor egy anya, aki ügyes és jó anyának tartja magát, a szokásos időben etetni akarja a gyerekét, de a gyerek ellöki az ételt. Ezt a tör­ténést mindkét fél szempontjából a szubjektív valóság határozta meg. Az anya korábbi tapasztalatai alapján megfelelőnek gondolta az etetési időt, és megfelelőnek az ételt. A gyerek szükségletei azonban a korábbi metódushoz képest valami mást jeleztek: organizmikus értékelő folyamatai szerint valami nem volt rendben. Lehet, hogy kivételesen nem volt éhes, de az is lehet, hogy valami más okozta a rossz közérzetét, ami miatt az anya etetési próbálkozására elutasítással reagált. Ebben az esetben a csecsemő organizmikus értékelő folyamatai helyesen jelezték, hogy egy szokványosán pozitív jelentésű helyzet most negatívvá vált. A jelentkező interakciós zavar az anyát a fenomenális mező átértékelésére, új jelentéssel való felruházására kellene, hogy késztesse, és ha ezt képes megtenni, akkor a gyerekével való kapcsolata valósághű lesz.

A fenomenális mezőben való lét illusztrálására szolgáló másik példánkkal a patológiás kimenetel lehetőségét mutatjuk be. Vegyük példaként a fóbiás szorongásokat, amikor a beteg irreálisan heves szorongással reagál valamilyen körülményre: pl. nyílt vagy zárt terekre stb. Veszélyesnek minősít valamit, ami az átlagember számára semmilyen veszélyt nem jelez, és valójában nem is hordoz.

 

ROGERS felismerte, hogy a terápiás folyamat akkor hatékony, ha sikerül elérni, hogy a fenomenális mező egyre jobban közelítsen az objektív valósághoz.

Ez csak akkor sikerülhet, ha a személy képes elfogadni önmagát a maga teljes valóságában, a szociális környezet minősítése szerinti negatív késztetéseivel és negatív tulajdonságaival együtt.

Ugyanis csak ebben az esetben fogja egyre pontosabban megérteni, hogy ő maga milyen jelentést tulajdonít a különféle helyzeteknek, illetve a saját tetteinek.

Mivel az önelfogadásnak a mások általi elfogadás az alapja, a terapeuta a legtöbbet azzal segíthet, ha legalább ő nem állít értékfeltételeket a személlyel szemben, hanem egyértelműen pozitívan, feltétel nélküli elfogadással reagál rá.

 

ROGERS a személyiséget működtető legfőbb hajtóerőnek az önmegvalósítás szükségletét tartotta.

Így ír erről: „A szervezet alapvető tendenciája és törekvése, hogy megvalósítsa, fenntartsa és továbbfejlessze az élményeket szervező organizmust" (ROGERS, 1951, 372. o.)

A fejlődés iránya a szervek és működések egyre nagyobb differenciálódása, illetve az egyre nagyobb függetlenség és az önmaga iránti egyre nagyobb felelősség elérése.

 

Rogers szavaival: „A szervezet önmegvalósítási irányának a tágabb értelemben vett szocializáció tűnik" (i. mű 373. o.), vagyis önmagunk kibontakoztatása a környezettel való összhang megteremtése útján történik.

 

A differenciáció mellett természetesen az integráció is az önmegvalósítás része, hiszen a függetlenség eléréséhez arra is szükség van, hogy a személy belső folyamatai összehangolódjanak és egész­ként működjenek.

 

Rogers szerint az ember akkor tekinthető rendben lévőnek, pontosabban - a saját kifejezésével - ,,teljességgel működőnek", amikor személyiségműködését a fentebb részletezett önmegvalósítás folyamata vezeti. (Nála a „teljességgel mű­ködés" vagy „jól működés" kifejezések a testi-lelki egészség szinonimái.)

 

 

Jóllehet az önmegvalósítást tartotta a legalapvetőbb késztetésnek, foglalko­zott azzal is, hogy a személyiségműködést milyen más erők modulálhatják.

 

 

Az első fontos moduláló tényező jellegzetesen humánspecifíkus, ugyanis az én-tudat (én-reprezentáció, én-kép) kialakulásával függ össze, ami Rogers szerint a születéskor még nem létezik. A csecsemő rendelkezik ugyan egyfajta önmaga érzéssel, ez azonban más jellegű, mint a későbbi én-megélés. A csecsemőnél még differenciálatlan egységként működik a szervezet: testi-lelki tapasztalások összhangban vannak; a szervezet egészként reagál, akár testi, akár pszichés hatás éri. A szervezet egészként dönt arról, hogy ami vele történt, az neki jó vagy rossz. Ezt az élményfeldolgozást nevezi rogers organizmikus értékelő folyamatnak. 

 

A fejlődéssel azonban megindul a differenciálódás, és a gyerek képes lesz a környezetétől elkülönült létezőként megélni önmagát. Ez azzal jár, hogy kialakit magáról, mint önálló entitásról egy mentális képet.

 

Rogers úgy fogalmaz, hogy „létrejön az én szimbolizációja". Ez a szimbolizált önleképezés, vagyis az énkép (énfogalom) megszületése a beszéd kialakulásának és a társas környezet nek a közvetítésével megy végbe.

 

Rogers szerint az énkép kialakulását követően két új szükséglet keletkezik: a „pozitív értékelés szükséglete", majd pedig az „önelfogadás szükséglete".

 

Mint utaltunk rá, az énképben leképezett egyediség, megéléséhez és tudatosításához elengedhetetlenek a társas környezet reakciói és minősítései.

 

Éppen emiatt a személy akkor éli meg optimálisan ön magát, ha a környezete elfogadóan reagál rá, ha pozitívan értékeli.

Amennyiben ez történik, akkor megfelelő és erős én-érzés alakul ki benne, és egy idő után már nem szükségesek a környezeti visszajelzések, azok nélkül is képes el fogadni önmagát.

 

A környezet azonban nem mindig elfogadó, és ez azzal a sajnálatos következménnyel járhat, hogy a gyerek nem az adekvát szükségleteinek megfelelően fog viselkedni, hanem - annak érdekében, hogy törékeny, alakulóban lévő énjét elfogadják - mások kívánsága szerint alakítja önmagát.

 

Ez azt jelenti, hogy nem aszerint viselkedik és nem olyannak észleli önmagát, ahogyan az az organizmikus értékelő folyamatainak megfelel, hanem aszerint cselekszik és olyannak éli meg magát, amilyennek mások akarják látni.

 

Rogers emiatt az énkép megjelenését tartja a fejlődés legkritikusabb mozzanatának.

Szerinte ez az a pillanat (pontosabban folyamat), amikor a szervezetnek, mint egységes egésznek a működésében zavar állhat be: szétválik az organizmikus értékelő folyamatok révén nyert tapasztalás és a mások visszajelzéseivel megterhelt énkép révén nyert tapasztalás.

 

A pozitív énkép illúziójának fenntartása érdekében a személy elkezdi torzítani a valóságot, és ezzel beindul egyfajta „öncsalás". ROGERS szerint ehhez a torzításhoz használja eszközként az elhárító mechaniz­musokat.

Ha ez túl sokáig folytatódik, ha a személy nem kényszerül rá, hogy szembenézzen a valósággal (a valódi önmagával), akkor egy ponton túl mégiscsak betör a valóság, és az egész illuzórikus építmény összeomlik. Szélsőségesen erős formában ez már több, mint egyfajta „kiborulás"; ez a valódi pszichózis ál­lapotig mehet. Rogers szerint a személynek azonban ezt nem kell tragikus eseménynek felfogni; ez inkább esély arra, hogy a személy erről a mélypontról - akár összeomlás szintjéről is - újra építse önmagát, de most már a valóságnak megfelelően, csalások és öncsalások nélkül.

 

Ebben segíthet a Rogersi terápia, aminek - mint fentebb láthattuk - a személy (érték-) feltétel nélküli elfogadása az alapja.

 

Ha a terapeuta ezt tudja biztosítani, akkor a személy nem kényszerül arra, hogy ismét mások elvárásaihoz igazodjon, hanem felismerheti a tényleges szükségleteit, megismerheti, és szabadon alakíthatja a tényleges önmagát.

 

 

Rogers-féle terápiás módszer

Már szóltunk arról, hogy Rogers terápiás módszere a nondirektív technikában gyökeredzik.

Első felismerése ugyanis az volt, hogy a pszichoterápiás segítséget igénylő személyek hamarabb képesek megoldani a problémáikat, ha nem a terapeuta ad nekik tanácsokat, hanem maguk jönnek rá, hogy miben hibáztak, és mit kell tenniük.

Tehát nem irányításra van szükségük, hanem elfogadásra.

Elfogadó légkörben képesek tudatosítani és megfogalmazni a problémáikat, a terapeutának csak némileg felerősítve vissza kell tükröznie a valóban fontos érzéseiket és gondolataikat.

Ez a feladat - a feltétel nélküli elfogadáson túl a következő képességeket követeli meg a terapeutától Rogers szerint:

- empátia,

- kongruencia, (hitelesség-megfelelés)

- intuíció.

1.    A terápiás empátia⁶⁹ azt a fajta sajátos ráhango­lódást jelenti a terapeuta részéről, amely révén képes a személy által átélt - és elmondott - élményeket hozzá hasonló módon átérezni, de eközben a saját vi­szonyulását sem veszíti el. A beleélés által képes megérezni és megérteni, hogy mi az, ami a személy számára valóban jelentős élmény, a saját határainak meg­tartása által pedig képes marad a segítségnyújtásra.

 

2.    A kongruencia lényege az, hogy ő maga „hiteles" tudjon lenni: tisztában legyen a saját élményeivel, érzé­seivel, és merje vállalni a terápiás helyzetben is a saját egyéniségét, mert csak így tud projekciómentesen őszintén és felelősen reagálni a személyre.

 

3.    Végül az intuíció azért fontos, mert képesnek kell lennie egyfajta sajátos problémaérzé­kenységre is, ami lehetővé teszi, hogy minden egyént a maga egyediségében tudjon megragadni és ne skatulyázza be holmi diagnosztikai kategóriákba.

     A terápia tehát ne a terapeuta elképzeléseiről szóljon, hanem a segítségre szo­ruló személyről.

 

     Ez a logika vezette Rogers-t ahhoz, hogy módszerét végül személyközpontú terápiának nevezze el.

     A „személyközpontú" jelző azért pon­tosabb, mint a korábbi „nondirektív", vagy a „kliensközpontú" elnevezések, mert nemcsak azt jelzi, hogy a terapeutának kerülnie kell a saját elképzelésein alapuló irányító vezetést, hanem azt is, hogy a hozzá forduló személyt nem „ügyfélnek", hanem bármifajta beskatulyázástól mentesen, teljes értékű em­bernek kell tekinteni.

 

69 Kissé méltatlan, hogy egyetlen mondattal elintézünk olyan alapvető jelentőségű témákat, mint pl. az empátia, ami nélkül harmonikus emberi együttélés aligha volna elképzelhető. Könyvünk keretei azonban nem adnak módot hosszabb kifejtésre. Annyit azért legalább e lábjegyzetben meg kell jegyeznünk, hogy ROGERS számos elemző tanulmányban foglalkozott ezzel a jelenséggel, ami napjainkig izgalmas tudományos probléma. A hazai köztudatba először Buda Béla (1993) emelte be n témái, legújabban pedig KULCSÁR Zsuzsanna (1999) foglalkozik vele behatóan.

 

 

 

Mint láthattuk, Rogers a személyiség működését egyfelől az önmegvalósí­tással, másfelől az organizmikus értékelő folyamatok és az énkép közötti össze nem illés feszítő erejével magyarázta.

Ezek mellett harmadik mozgatórugóként egy olyan jelenséggel is foglalkozott, amit napjainkban a kognitív én-elméletek vizsgálnak behatóan. Lényegében ez a jelenség is az énkép fentebb tárgyalt problémájával kapcsolatos.

 

Rogers a terápiás folyamatban azt is felismerte ugyanis, hogy a személy problémái gyakran azzal kapcsolatosak, hogy tudatos (szubjektív, aktuális) énképe nagyon távol van attól, amilyen a vágyaiban lenni szeretne, vagyis amilyen az ideális énképe.

 

Úgy találta, hogy az egészséges személyiségműködésnek, a „teljességgel működésnek" az is feltétele, hogy az én­kép és az énideál ne legyenek túlságosan távol egymástól.

Valamekkora távolság szükséges, mert az biztosítja a motiváló erőt, de a túl nagy távolság olyan ön értékelési zavarokhoz vezet, amit csak terápiás segítséggel lehet rendezni. A terápia során ilyenkor vagy az ént kell erősíteni és pozitívabb énképet kialakítani, vagy az énideált kell reálisabb szintre leszállítani.

 

 

Rogers nemcsak elméleteket gyártott, hanem terápiás meglátásait empirikusan is igazolni próbálta.

Ahogy ezt a kognitív én-elméletekkel foglalkozó részben már bemutattuk, az ő érdeme a Q-szortírozás módszerének alkalmazá­sa az énkép és énideál távolságának mérésére.

 

Ezen túl az ő érdeme az is, hogy szisztematikus vizsgálatok indultak a különféle terápiák hatékonyságának elem­zésére. Ennek köszönhető, hogy ma már elég pontos ismereteink vannak a különféle terápiás attitűdök és technikák előnyeiről és hátrányairól.

 

 

A személyiség működésére vonatkozó kutatások a kognitív személyiségelméletekben

Személyiségműködés a kognitív énelméletek szerint

A személyiség szerkezetének tárgyalásakor bemutattuk azokat a kognitív elméleteket, amelyek a személyiséget az ént leképező emlékezeti, illetve fogalmi rendszernek tekintik. Ezek a modellek a különböző én-fogalmakat (pl. szubjektív én, ideális én, elvárt én stb., vagy más megközelítésben pl. fogalmi konstrukciók stb.) tartják a személyiség alkotóelemeinek, és azt feltételezik, hogy a személyiség működése az alkotóelemek viszonyának a függvénye.

Mint láttuk, lényegében ez a gondolat jelenik meg ROGERS-nél is az én-énideál távolságának problémája kapcsán.

Arról van tehát szó, hogy amennyiben az összetevők között össze nem illés van, az negatív érzelmet kelt, ami azután cse­lekvésre készteti az egyént.

Természetesen - mint ezt Rogers is megállapította - a távolság mértékének a függvénye, hogy a személy reagálása patológiás vagy egészséges fejlődés irányába mutató lesz-e.

Forrás: V. Komlósi Annamária – A személyiség értelmezései In:OLÁH ATTILA és BUGÁN ANTAL (Szerk.) (2001). Fejezetek a pszichológia alapterületeiből. ELTE Eötvös Kiadó Budapest.

Falus Iván - Didaktika

 

 

Fenomenológiai perspektíva

Fő témák és alapfeltevések

Minden valaha élt ember egyedi lény, különbözik mindenki mástól. Nincs két ember, aki ugyanúgy viszonyulna az élethez, aki ugyanazt az eseményt ugyanúgy élné át. Ez attól függetlenül igaz, hogy perceptuális (látunk vagy hallunk valamit), vagy kognitív (elgondolkozunk valamiről vagy valamilyen következtetésre jutunk), vagy viselkedéses (így vagy úgy cselekszünk) eseményről van szó. Mindannyian kicsit más fizikai nézőpontból figyeljük az eseményeket és egyedi pszichológiai nézőpontból látjuk az életet. Ennélfogva a világból felvett összes információt némiképp megszemélyesítve értelmezzük.

A személyiség fenomenológiai megközelítése az ember vonatkoztatási keretének egyediségében gyökerezik. E megközelítés alaptémája a valóság szubjektív átélése, megtapasztalása.

 

A személyes vonatkoztatási keret, ami megkülönböztet bennünket mindenki mástól, rendkívül erőteljes hatást fejt ki életünk minden területén.

A fenomenológia kifejezés szó szerint „az egyén szubjektív tapasztalataira” utal.

 

A szubjektív és a személyes jelentőségének végletekig fokozása azt sugallja, hogy az „objektív" valóság maga lényegtelen. Ami igazán számít, az a szubjektív vonatkoztatási keret, amely mentén az egyén a valóságot megtapasztalja vagy átéli.

 

A fenomenológiai megközelítés másik jellemző témája az az elképzelés, hogy az emberek képesek meghatározni - valójában meg kell határozniuk - önmaguk számára azt, hogy milyen legyen az életük. Az öndetermináció - vagy szabad akarat - az emberi természet szerves része, így bárki, aki emellett dönt, gyakorolhatja vagy élhet vele. Sajnálatos módon sokan képzelik úgy, hogy nem rendelkeznek ezzel a képességgel. Sokakon annyira elhatalmasodik a múlt feletti sajnálkozás vagy a jövő miatti aggodalom, hogy vakká válnak a jelen lehetőségei iránt. Fenomenológia nézőpontból ennek csak az lehet az oka, hogy az ilyen emberek szem elől tévesztik az öndeterminációnak azt a szabadságát, amivel pedig valójában rendelkeznek.

 

Végül még egy feltevés, amely e személyiségmegközelítést túlnyomórészt jellemzi: eszerint az emberek természetükből adódóan jók és önmagukat tökéle­tesítő lények.

 

E szemléletben az ember természeténél fogva állhatatosan törekszik arra, hogy egészséges, érett és önálló legyen, hacsak nem túl erős az ezzel ellentétes irányba ható külső nyomás.

Ily módon az idetartozó elméletek optimisták - figyelmük középpontjában nem annyira a korlátozások és a megkötések állnak, hanem inkább a lehetőségek és a képességek.

Ha lenne olyan metafora, mely a fenomenológiai megközelítést jellemezhetné, akkor az az emberi lényt nyíló virágként vagy növekvő faként ábrázolná, amely természetéből adódóan válik egyre szebbé és teljesebbé.

A személyiség fenomenológiai megközelítését kétféle elméletcsoport képvise­li.

Ezeket az elméleteket általában külön-külön tárgyalják az alapján, hogy a fenti témák közül mit hangsúlyoznak.

A fenomenológiai megközelítés néhány képvise­lője a nagyobb hangsúlyt az öndeterminációra és az ember lényegéből fakadó pozitív természetére helyezi. A megközelítésnek ezt a vetületét a 14. fejezetben tárgyaljuk.

Ugyancsak ezt a megközelítést képviseli az az elméletalkotó, aki első­sorban a valóságészlelés és megismerés szubjektív természetét emeli ki, s úgy képzeli, hogy a szó szoros értelmében megteremtjük a magunk számára saját egyedülálló és személyes tapasztalati világunkat. A fenomenológiai megközelítés­nek ezt a vetületét a 15. fejezetben fogjuk tárgyalni.

 

 

 

Önmegvalósítás és önértékelés

Julia idejének nagy részét azzal tölti, hogy mások érdekében ügyködik. Gyakran beszél az anyjával, akinek élete sohasem megy simán és aki úgy tűnik, mindig többet kíván tőle, mint amennyit Júlia adni tud. Amikor az anyjával beszél, Júlia sokszor úgy érzi, mintha ingoványra lépett volna, de soha nem panaszkodik. Aztán ott van Eric, a fiú, akivel randizni szokott. Eric élete eléggé zűrös, és gyakran késő éjszaka hívja fel Júliát vigasztaló szavakért és némi tanácsért. Júlia, bár nagy szüksége lenne az alvásra, sohasem tagadja meg a fiútól az együttérző meghallgatást. Tettei alapján úgy tűnik, mintha Júlia saját életét mások kedvéért háttérbe szorítaná. Mintha azt gondolná, hogy az ő személye értéktelen lenne, ha nem így tenne. Legbelül, mélyen, persze megszólal egy vékonyka hang, ami azt súgja, hogy nem cselekszik helyesen (bár általában túlságosan elfoglalt, hogy ezt meghallja), és nagy ritkán az az érzése támad, hogy egészen másfajta sors várna rá, már ha szabaddá tudná tenni magát, hogy rátaláljon.

 

Emberi létünk megtapasztalása titokzatos, iz­galmas és kihívásokkal teli. Az események, érzések, gondolatok és választások sajátos mintázata megkülönböztet bennünket mindattól, amit a valaha múltban élt vagy a majdani jövőben élő bármely emberi lény tapasztalt vagy tapasztalni fog.

Folyto­nosan „valakivé válunk", önmagunk egyszerűbb változatából fejlődünk ugyanazon énünk bonyolul­tabb, összetettebb változatává. Ez sokszor zavarba ejtő, mert nem mindig értjük, mit és miért érzünk. De az a tény, hogy az életünk a sajátunk, érzetek csak és kizárólag hozzánk tartozó halmaza, ezt a tapasztalatot egyben izgalmassá és lenyűgözővé is teszi.

Honnan tudja énünk, hogyan „váljon valakivé"?

Amint életünk során egyre összetettebb lényekké válunk, hogyan maradunk mégis azonosak önma­gunkkal?

Miért érezzük néha úgy, mintha lényünk egyik része az egyik irányba, a másik pedig a másik irányba fejlődne tovább?

Miért van az, hogy amikor érzéseink több irányba „rángatnak" bennünket, akkor is egyetlen integrált személyiségnek éljük meg magunkat? Melyek azok a sajátosságok, melyek az emberi lét élményét olyan mássá és külön­legessé teszik? Ilyen és ezekhez hasonló kérdéseket tesznek fel azok a teoretikusok, akiknek elgondo­lásai a személyiség fenomenológiai megközelítését alkotják. Ebben a fejezetben azokból a válaszokból vizsgálunk meg néhányat, amelyet ezek az elméletalkotók adtak ezekre a kérdésekre.-  olyan módon való kifejlesztése, amely fenntartja alkotók adtak ezekre a kérdésekre.

E fejezet tárgyát gyakran a humanisztikus pszichológia vagy a mozgalom az emberi lehetőségek (humán potenciál) kibontakoztatására kifejezésekkel jelölik.

Ezek a kifejezések azt a feltevést tükrözik, hogy a a világon minden ember képes a növekedésre és a fejlődésre. A szó szoros értelmében senkiről sem mondható el, hogy eleve rossz, tehetetlen vagy érdemtelen lenne.

A humanisztikus pszichológia egyik célja, hogy hozzásegítse az embereket ahhoz, hogy önmagukkal kapcsolatban mindezt felismer­jék.

Akik valódi képességeiket addig nem aknázták ki, ezáltal lehetőségük nyílik a „növekedésre" vagyis a fejlődést jelentő kibontakozásra.

A „humán po­tenciál mozgalom" elgondolásai nagyrészt a terápi­ás munka hátterén fejlődtek ki.

Ez a megközelítés a folytonosságot hangsúlyozza, a „normális" és a problémákkal küzdő életvezetés között.

 

Az elméletalkotó és az elmélet: Rogers, a teljességgel működő személy

Bár Carl Rogers nyilván nem tudatosan merített saját életéből, amikor elméletét megfogalmazta, életútja elméletének va­lamennyi elgondolását megtestesítette. Rogers életét a változatosság keresése és a tapasztalatokkal szembeni nyitottság jelle­mezte. Sokszor hagyta maga mögött az ismerős vidék biztonságát és indult új utakra, mindössze intuícióira és érzéseire hagyatkozva. Rogers nagyon is az a teljes­séggel működő és önmegvalósító sze­mély volt, akit elméletében elénk tár.

Rogers az Illinois állambeli Oak Parkban született 1902-ben egy nagy család egyik középső gyermekeként. Szülei konzervatívok és buzgó keresztények voltak - ezt a világnézetet próbálták beoltani gyermekeikbe is.

Rogers egyetemista korában elhatározta, hogy a lelkészi hivatást választja.

 

Ugyanekkor részt vett egy hat hónapos valláskonferencián Kínában. Ez az utazás mély benyo­mást tett rá.

A különböző kultúrákhoz tartozó vallási vezetőkkel való találkozás megváltoztatta saját, vallásos kérdésekkel kapcsolatos gondolkodás­módját.

 

Arra a felismerésre jutott ugyan­is, hogy mindaz, amiben addig hitt, való­színűleg nem igaz -Jézus csupán ember, s nem isten volt.

 

Ekkor Rogers írt szülei­nek, és bár teljességgel tudatában volt annak, hogy milyen érzelmi árat kell fi­zetnie cselekedetéért, bejelentette, hogy szakít addigi vallásos nézeteivel.

 

Rogers történelemből szerzett diplomát, aztán a vallás iránti érdek­lődésének megfelelően folytatott tanulmányokat, mi­alatt pszichológiai előadásokat is hallgatott.

Egy ideig próbált egyensúlyozni a különböző tudományágak kö­zött, később azonban végérvényesen letért a vallástu­domány ösvényéről, és a pszichológiát főtárgyként kezdte tanulni.

Doktori címének megszerzése után Rogers Rochesterben, New York államban kezdett dolgozni.

 

Itt két élménye nagyban befolyásolta gon­dolkodásmódját.

Először is klinikai tapasztalata nyil­vánvalóvá tette számára, hogy a pszichoanalitikus terápia gvakran hatástalan, holott ez a módszer volt az uralkodó abban a csoportban, ahol dolgozott.

Másodszor ráébredt, hogy tapasztaltabb kollégái egészen eltérő felfogást vallanak az egyes esetek kezelésével kapcsolatban. Úgy látszott, hogy a hagyományos bölcsesség nem működik, és a szaktekintélyek nem képesek megegyezni egymással a tennivalókat illetően.

Rogers szá­mára eljött az idő, hogy egyedül gyürkőzzön neki és fejlessze ki saját módszerét a terápiák során felmerülő problémák kezelésére.

Rogers 1939-ben jelentette meg az általa kifejlesztett terápiás módszerről szóló első könyvét. Ez számos egyete­men egy sor tudományos kinevezést jelentett számára. Életének későbbi szakaszában otthagyta az ismerős egyetemi berkeket és még egyszer nekivágott, hogy új utakat keressen. Pályafutásának utolsó szakasza részben a kaliforniai Nyugati Viselkedéstudományok Intézetéhez Western Behavioral Sciences Institute, Kalifornia) - ahol a különféle csoportterápiák iránti érdeklődését elégítette ki -. részben pedig a Személytanulmányozási Központ­hoz (Center for Studies of the Person) kötődött.

 

ÖNMEGVALÓSÍTÁS

A humanisztikus pszichológia kiemelkedő alakja, Carl Rogers elgondolásai egyfajta módot kínálnak arra, hogy a személyiség természetéről, az emberi lehetőségek megvalósulásáról, illetve annak gátjai­ról beszéljünk.

Rogers szerint a pozitív, egészséges növekedés lehetősége természetes módon fejező­dik ki minden személy viselkedésében, ha ezt nem gátolják erős ellentétes hatások. Ezt a növekedésre irányuló tendenciát nevezte el megvalósulásnak vagy aktualizációnak.

Az aktualizáció a képességek olyan módon való kifejlesztése, amely fenntartja vagy növeli a szervezetet (Rogers 1959). Rogers azt feltételezi, hogy ez az erő minden élőlényben mű­ködik.

A megvalósuló vagy aktualizáló tendencia részben a fiziológiai működésben tükröződik. Testünk például nemcsak akkor valósítja meg (aktualizálja) önmagát, amikor növekszik és erősebbé válik, ha­nem akkor is, amikor az egészségünk megóvása érdekében immunrendszerünk felveszi a harcot a betegséget okozó károkozók ellen. A megvalósító tendencia a személyiségre is alkalmazható (vö. Ford 1991b).

Amikor az aktualizáció az én fenntar­tását vagy kiteljesítését szolgálja, akkor önmegvaló­sításnak vagy önaktualizációnak nevezik.

Az ön­megvalósítás a nagyobb önállóság (autonómia) irá­nyába mozdítja el a személyt, élettapasztalatainak kiterjesztéséhez vagy gazdagításához és kreativitása fokozásához vezet.

Az önmegvalósítás a személyen belüli egészlegesség, összhang (kongruencia) vagy in­tegráció irányába hat, és minimálisra csökkenti a rendezetlenséget vagy inkongruenciát.

Rogers szerint a megvalósuló vagy aktualizáló tendencia mint minden élőlény, így az ember ter­mészetének részét is képezi. Ezt tükrözi az általa használt másik kifejezés, az úgynevezett organizmikus értékelő folyamat is, amely arra utal, hogy a humán organizmus automatikusan értékeli tapasz­talatait és cselekedeteit abból a szempontból, vajon azok előmozdítják-e az aktualizációt.

Ha azt nem szolgálják, akkor az organizmikus értékelő folya­mat azt a zavaró érzést kelti, hogy valami nincs rendben.

 

Rogers a teljességgel működő személy kifeje­zést az önmagát megvalósító ember leírására hasz­nálta.

Az ilyen személyek nyitottak saját érzéseik megtapasztalására, nem félnek tőlük, bármilyenek legyenek is.

Bíznak érzéseikben, és nem kérdőjele­zik meg azokat.

A teljességgel működő személy nyitott a világ megtapasztalására, vagyis értelem­mel, kihívással és személyes izgalommal teli életet él sőt, ha úgy hozza a sors, még a fájdalmaktól sem riad vissza. Az ilyen személy nem egy bizonyosfajta személyiség. Sokkal inkább olyan működési formát képvisel, amit bárki magáévá tehet, aki hajlandó ilyen módon élni (lásd a 14.1. keretes szöveget is).

 

A pozitív értékelés szükséglete

Mindannyiunknak szükségünk van arra a tapasztalatra, hogy mások pozitívan értékeljenek bennünket, és érezzük, hogy szükség van ránk, elfogadnak és tisztelnek.

Bármilyen fontos is az önmegvalósítás, nem ez az egyetlen jelentős tényező, amely az emberi viselkedést befolyásolja.

Ugyancsak erős az a szükségletünk is, hogy mások - főként, akik számítanak nekünk, az úgynevezett jelentős mások - elfogadjanak bennünket és szeretettel, barátsággal és gyengéd érzelmekkel viseltessenek irántunk. Rogers erre az elfogadásra a pozitív értékelés kifejezéssel utalt (lásd még Baumeister és Leary 1995).

Pozitív értékelés kétféle lehet, és ez a megkülönböztetés igen fontos.  - A feltételekhez nem kötött - minden „kötelék" nélküli - szeretetet feltétel nélküli pozitív értékelésnek nevezzük.

Olykor azonban csak akkor kapunk szeretetet, ha bizonyos feltételeket teljesítünk. Ezek a feltételek esetenként nagyon eltérőek lehetnek, de az elv ugyanaz: szeretni foglak és elfogadlak, de csak akkor, ha bizo­nyos módon cselekszel.

- Ezt feltételhez kötött pozi­tív értékelésnek nevezzük. A szeretet nagy része, melyben mindennapjaink során részesülünk, felté­telekhez kötött.

A feltételhez kötött értékeléshez kapcsolódik az úgynevezett értékfeltétel fogalma. Azokról a felté­telekről van szó, melyek alapján a személyt pozitív értékelésre méltónak ítélik. Amikor annak érdeké­ben változtatjuk meg cselekedeteinket, hogy azok megfeleljenek valamilyen értékfeltételnek, akkor ezt azért tesszük, mert a cselekvés belsőleg kívánatos, hanem azért, hogy mások pozitív értékelését elnyerjük.

Rogers úgy véli, hogy azok után, hogy a körülöttünk élő emberek hosszú éveken át értékfeltételeket alkalmaztak velünk szemben, mi is értékfeltételeket kezdünk állítani önmagunk elé. Csak akkor szeretjük és fogadjuk el önmagunkat, ha oly módon cselekszünk, ami ezeknek a feltételeknek megfelel.

Az önelfogadásnak (és önelutasításnak) ezt a formáját nevezzük feltételhez kötött önértékelésnek. A feltételhez kötött önértékelés késztet arra, hogy viselkedé­sünket az önmagunkkal szemben támasztott értékfeltételeknek megfelelően módosítsuk.

Az értékfeltételek és a feltételhez kötött értékelés következménye rendkívül jelentős. Viselkedésünk, értékeink vagy céljaink megváltoztatása az elfogadás érdekében ugyanis ellentétbe vagy összeütközésbe kerülhet az önmegvalósítással.

Mivel az önmegvalósítás fontosabb, mint a különféle értékfeltételek teljesítése, elsőbbséget kellene kapnia.

Mivel azonban a pozitív értékelés szük­séglete oly szembeszökő, ezért gyakran ennek kielégítését érezzük sürgetőbbnek.

Nézzünk néhány példát annak szemléltetésére, hogy ez a két motívum hogyan kerülhet szembe egymással. Joel azért adta fel zenei karrierjét, mert apjának segítségre volt szüksége a családi vállalko­zásban. Ezzel a döntéssel Joel a családja vele szem­ben támasztott értékfeltételeire válaszolt. Azzal azonban, hogy meghajolt a családi értékfeltétel előtt, olyasvalamit tagadhatott meg, ami igazán fontos neki, ami valóban része annak, ami ő maga.

Ugyanezt a konfliktust éli át bizonyos fokig Júlia. is, az a nő, akit a fejezet elején mutattunk be. Julia - ha emlékszünk még rá - idejének és energiájának nagy részét másoknak szenteli. Tetteit mindazonál­tal mintha az a szükséglet irányítaná, hogy bebizo­nyítsa: ő maga értékes emberi lény. Úgy tűnik, hogy értékfeltételeket alkalmaz önmagával szemben. Az­által, hogy Júlia megpróbál megfelelni ezeknek az állandó követelményeknek, önmagát gátolja ab­ban, hogy meghallja az önmegvalósítás üzenetét, hogy a saját módján fejlődjön és növekedjen.

Végül gondoljunk Jayne-re, aki nagyon vágyik arra, hogy karriert csináljon, de szülei azt szeretnék, hogy hamar menjen férjhez és alapítson családot. Ha szülei csak akkor fogadják el őt teljesen, ha kívánsá­gaikat teljesíti, akkor értékfeltételt állítanak elé. A feltétel elfogadása összeütközésbe kerülhet Jayne ön­megvalósításával. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az értékfeltételeket nem mindig kívülről erőlte­tik ránk. Teljességgel elképzelhető, hogy Jayne karri­er iránti vágya maga is értékfeltétel, mégpedig saját maga által szabott feltétel (csakúgy, mint Júlia azon szükséglete, hogy saját értékességét odaadással bizo­nyítsa). Jayne úgy dönthet, hogy csak akkor fogadja el önmagát teljes személyként, ha karriert csinál.

Az értékfeltételt úgy határozhatjuk meg, mint ami az elfogadás előfeltételét képezi, legyen szó akár önelfogadásról vagy mások általi elfogadottságról. Az értékfeltétel mindig kényszerítő erejű - arra késztet, hogy teljesítsük, amit várnak tőlünk. Az ilyen feltétel felmerülése akadályozhatja az önmeg­valósítást.

 

AZ ÉNKÉP ÉS A VÉDEKEZÉSI  FOLYAMATOK

Rogers megközelítésében az énkép vagy self fogal­ma döntő jelentőségű, ennélfogva gyakran self-teoretikusként hivatkoznak rá. Sok más elméletalkotó­hoz hasonlóan Rogers is azt feltételezte, hogy az énkép (self) a születés időpontjában még nem létezik, és csak fokozatosan különül el minden más (nem self) leképezésétől. Ahogyan a gyermek nö­vekszik, énképe úgy válik folyamatosan egyre kimunkáltabbá és összetettebbé. Az énkép az évek során folyamatosan fejlődik, de sohasem ér el vala­miféle végállapotot.

Rogers a self kifejezést többféle módon használta. Olykor a létezés szubjektív tudatosságára utalt vele (Rogers 1965), máskor az énfogalommal (self- concept) felcserélhetően használta.

Az énfogalom azokat a jellemzőket tartalmazza, melyeket a sze­mély önmaga részének tekint. (Ez az elképzelés Erikson én-identitás fogalmára emlékeztet, lásd a 11. fejezetet).

Az énfogalmat alkotó elemek többféleképpen is feloszthatók.

Az egyik jól ismert fel­osztás az aktuális (valós vagy tapasztalt) énkép és az ideális énkép (énideál) között tesz különbséget.

Az ideális énkép azokat a jellemzőket tartalmazza, amelyekkel rendelkezni szeretnénk, az aktuális én­kép pedig azokat, amelyekről azt gondoljuk, hogy jelen pillanatban valóban rendelkezünk velük.

Emlékezzünk rá, hogy az önmegvalósítás a na­gyobb kongruenciát segíti elő. A kongruencia egyik vetülete az aktuális és ideális énkép említett felosztásával áll közvetlen kapcsolatban.

Konkré­tan arról van szó, hogy az önmegvalósítás nyomán nagyobb megfelelés jön létre az aktuális és az ideális énkép között: egyre inkább olyanná válunk, amilyenné válni szeretnénk.

Ugyancsak fontos az aktuális énkép és tényleges tapasztalatok közötti kongruencia: tapasztalatainknak összhangban kell lenniük azzal, amilyennek önmagunkat elképzeljük.

Ha valaki például azt gondolja magáról, hogy kedves, de egyszer csak azt veszi észre, hogy gyakran érzéketlenül és barátság­talanul bánik a barátjával, akkor inkongruencia áll fenn énképe és tapasztalatai között. Ha valaki azt gondolja magáról, hogy okos, de azt tapasztalja, hogy gyengén szerepel az egyetemi kurzuson, ak­kor is inkongruencia lép fel énképe és tapasztalata között. Az önmegvalósítás valószínűleg ezen a té­ren is nagyobb kongruenciát idéz elő.

 

Az önbecsülés fenntartása és növelése

Az elhárító folyamatok az énkép belső összhangjá­nak (kongruitásának) vagy egységességének (in­tegritásának) fenntartása és fokozása érdekében működnek. Másképpen fogalmazva az elhárítások révén óvjuk és növeljük önbecsülésünket. Az az elképzelés, hogy az emberek mindent megtesznek önértékelésük vé­delme érdekében, különféle formákban már régen felmerült, és különféle címkék alatt - úgymint az önbecsülés vagy önértékelés fenntartása, énmegerősítés, énvédő mechanizmusok és egotizmus (énkultusz) - ma is folyamatos kutatás tárgya (pél­dául Darley és Goethals 1980; M. L. Snyder, Stephan és Rosenfield 1976, 1978; Steele 1988; Tesser 1988; Tesser és Campbell 1983).

Gyakran érvelnek amellett (például Snyder és mtsai 1978), hogy két feltétel szükséges ahhoz, hogy egyáltalán foglalkoztatni kezdjen önbecsülé­sünk fenntartása (vagy növelése). Először is olyan eseménynek kell történnie, melyet saját magunk­nak tulajdoníthatunk (az ellenőrzésünkön kívül eső okokból bekövetkezett eseményeknek nincs személyes jelentőségük). Másodszor az esemény­nek jó vagy rossz következményekkel kell járnia önbecsülésünk szempontjából.

Mi történik akkor, amikor önbecsülésünket fe­nyegeti valami? Rogers elképzelésének megfelelő­en vagy az észlelést torzítjuk, vagy az élmény tuda­tosulását gátoljuk. Másként megfogalmazva vagy minimálisra csökkentjük az esemény „negatív vo­natkozásait" (vagy maximálisra növeljük a pozitíva­kat), vagy megpróbáljuk úgy beállítani az ese­ményt, hogy az ne legyen az énkép állandó jellem­zőinek tulajdonítható.

Nézzünk néhány példát. Önbecsülésünket érintő ismerős fenyegetés a kudarc: rosszul teljesíteni valamiben vagy nevetségessé válni mások előtt. Az iskolai, társas vagy bármely más kudarc a legtöbb embert elégtelenségérzéssel tölti el. Mit teszünk ha kudarcot vallunk valamiben? Leggyakrabban kifogásokat keresünk (R. C. Snyder és Higgins 1988), a kudarcért való felelősséget olyan tényezőkre hárítjuk át, melyek ellenőrzésünkön kívül esnek. Bőséges adat támasztja alá, hogy kudarcainkat a feladat nehézségének, véletlen tényezőknek, valaki másnak vagy - ha szorult helyzetbe kerülünk - annak tulajdonítjuk, hogy nem dolgoztunk teljes erőbedobással (például Bradley 1978; Snyder és mtsai 1976, 1978). Ez történik függetlenül attól, hogy olyan egyszerű eseményről van-e szó, mint egy laboratóriumi feladat elrontása vagy olyan életbevágó eseményről, mint a házasság felbontása (Gray és Silver 1990). Valami vagy valaki más hibáztatása távolságot teremt a fenyegető esemény és személyiségünk állandó jellemzői között. E távolságtartásnak köszönhetően a kudarc nem fenyegeti önbecsülésünket.

Másrészt viszont, amikor valamiben sikert érünk el lehetőségünk nyílik önbecsülésünk növelésére. Ennek az a módja, hogy a sikert saját képességeinknek, s nem más lehetséges okoknak tulajdonítjuk (Agostinelli, Sherman, Presson és Chassin 1992; Bradley 1978; Snyder és mtsai 1976,1978; Taylor és Brown 1988). Az adatok is amellett szólnak, ahogyan az emberek általában gondolják: pozitív tulajdonságaik saját ellenőrzésük alatt állnak, így lehetővé válik, hogy sikereiket saját érdemeikként könyvel­jék el (Alicke 1985).

Idáig az események torzított magyarázataival foglalkoztunk. Az emberek azonban másfajta ész­lelési torzításokkal is védhetik önbecsülésüket. Mint már korábban említettük, a történések csak abban az esetben relevánsak az önbecsülés szem­pontjából, ha jó vagy rossz a hatásuk. Az énvédelem másik módja tehát e hatás észlelésének a torzítása. Az iskolai kudarc nem kudarc, ha a teszt nem jó, vagy ha a kurzus nem fontos számunkra. Nem baj, ha rossz benyomást teszünk valakire, ha a másik nem érdekel bennünket.

Úgy tűnik, ilyenfajta torzítás is előfordul. Lás­suk például azt a kísérletet, amelyben a személye­ket arról tájékoztatták, hogy jól, illetve gyengén teljesítettek egy bizonyos tesztben (Greenberg, Pszczynski és Solomon 1982). Ezután arra kérték őket, hogy jelezzék, mennyire tartják korrektnek a tesztet és hogy mennyire volt fontos számukra, hogy jól teljesítsenek benne. Azok, akik azt gondolhatták, hogy jól teljesítettek, korrektebbnek és fontosabbnak ítélték a tesztet, mint azok, akiket teljesítményüktől függetlenül úgy tájékoztattak, hogy rosszul.

Önsorsrontás

Kedvezőtlen kimenetel esetén önbecsülésünk megóvásának egyik módja észleléseink eltorzítása. De létezik a elhárításoknek egy második csoportja is - a tudatosulás megtagadása. Gondoljunk csak azokra a hatásokra, melyek közkeletű neve az önsorsrontás (például Arkin és Baumgardner 1985; Berglas és Jones 1978; Higgins, Snyder és Berglas 1990; Jones és Berglas 1978; Jones és Pittman 1982). Az önsorsrontás olyan cselekedeteket jelent, melyekkel pontosan azokat a feltételeket teremtjük meg, melyek nagy valószínűséggel ku­darchoz vezetnek. Ha például holnap vizsgázunk, akkor önsorsrontás lenne egész éjszaka fennma­radni és tanulás helyett szórakozni. Ha pedig jó benyomást szeretnénk kelteni valakiben, akkor ugyancsak ónsorsrontó lehet, ha részegen vagy mosdatlanul jelenünk meg az illető előtt.

Ha el akarunk érni egy bizonyos célt, miért teremtünk olyan körülményeket, amelyek akadá­lyoznak bennünket? Az elmélet szerint a magas mérce állítása fenyegetést jelenthet önbecsülé­sünkre. Ha a cél kihívást jelent, a kudarc lehetősé­ge mindig igen nagy. Ha a sikert ellenőrzésünkön kívül eső körülmények akadályozták meg, ilyen esetben a kudarc bélyege elkerülhető. Ha megbu­kunk a vizsgán vagy rossz benyomást keltünk, azt mondhatjuk, hogy senki sem tudott volna jól teljesí­teni ilyen körülmények között, így tehát valójában egyáltalán nem is beszélhetünk kudarcról. Jegyez­zük meg, hogy az önsorsrontó stratégia sikerének az a feltétele, hogy nem vagyunk tudatában annak, hogy élünk vele. Ha ráébredünk, hogy korlátokat állítunk önmagunk elé, akkor a korlátoknak már nem lesz ugyanaz a pszichológiai jelentése.

Az önsorsrontás sokkal gyakoribb, mint gondol­nánk (a téma széles körű áttekintését lásd Higgins és mtsai 1990). Még az olyan jól ismert jelenségek is ide tartozhatnak, melyeket általában másképpen szoktunk értelmezni. Ilyen példáid a vizsgaszoron­gás. Mindenki ismerhet olyan személyeket, akik azt állítják magukról, hogy vizsga alatt annak ellenére leblokkolnak, hogy tudják az anyagot. A vizsgaszo­rongásra való hivatkozás szintén önsorsrontó funk­cióval bírhat, ami végső soron az önbecsülés meg­óvását szolgálja (Smith, Snyder és Handelsman 1982; Greenberg, Pyszczynski és Paisley 1984). Azaz a vizsgaszorongás jó magyarázatot kínál az esetle­ges kudarcra, amely ennélfogva már nem az egyén képességeit tükrözi.

Az a gondolat, hogy az emberek hajlamosak az önsorsrontó cselekvésre, a jelenségek széles köré­nek értelmezésére alkalmazható. Ilyenek például bizonyos testi tünetek (Smith, Snyder és Perkins 1983) vagy a félénkség és a depresszió (Arkin, Laké és Baumgarchier 1986; Bernstein, Stephenson,

Snyder és Wicklnnd 1983; Schouten  és Handelsman 1987; C. R. Snyder, Smith, Augelli és Ingram 1985). Nem kétséges, hogy ez az elképzelés egyre több területen fog érvényesülni, mivel igen csak szívesen keresünk magyarázatot arra, mi állhat viselkedésünk hátterében.

 

Az elméletalkotó és az elmélet: Maslow pozitív szemlélete

Maslow munkásságának központjában szinte kizárólag az emberi élmények pozitív oldala állt. Az érdekelte, hogy mi késztet bizonyos személyeket arra, hogy kiemelkedjenek életükben és si­kert érjenek el ott, ahol mások kudar­cot vallanak.

A növekedés és az embe­ri lehetőségek megvalósulásának kér­dései foglalkoztatták.

Nyilvánvaló, hogy ilyen irányú erőfeszítéseit köz­vetlenül befolyásolták saját életének eseményei

Abraham Maslow 1908-ban született Brooklynban, orosz zsidó bevándorlók hét gyermeke közül a legidősebbként. Otthoni élete egyáltalán nem segítette elő személyes fejlődését. Apja nem tartotta sokra, sőt nyilvánosan megszégyenítette külseje miatt. Ez az élménye vezette a fiatal Maslow-t arra, hogy üres kocsit keressen, akár­hányszor metróra ült, hogy megkíméljen másokat at­tól, hogy látniuk kelljen őt. Ha apja rosszul bánt vele, édesanyja bánásmódja nyilvánvalóan még rosszabb volt. A család anyagi helyzete miatt például anyja laka­tot tartott a hűtőszekrényen, hogy a gyermekeket távol tartsa tőle, és étkezni csak akkor lehe­tett, amikor ő jónak látta. Maslow egy­szer úgy jellemezte, mint „kegyetlen, tudatlan és ellenséges figurát, aki oly­annyira szeretetlen, hogy szinte őrület­be kergeti gyermekeit" (Hoffmann 1988, 7. o.).

Maslow később azt állította, hogy a személyiség pozitív oldalának központ­ba állítása egyenes következménye volt annak, ahogyan az édesanyja bánt vele: „reakcióképzés" mindarra, amit anyja tett vele és azok­ra a tulajdonságokra, melyeket anyja képviselt (Maslow 1979, 958. o.). így nehézségekkel induló élete érlelte meg benne az elhatározást, hogy megértse mindazt, ami a legmagasabb rendű és legjobb az emberek ta­pasztalati világában.

Maslow jogi egyetemre jelentkezett, de hamarosan kiábrándult, mivel a jog óhatatlanul az emberi gonosz­ságra, s nem az emberi jóságra összpontosít.

Ekkor kezdett pszichológiával foglalkozni. Maslow úgy érezte, ekkor kezdődött igazán az élete.

A nevezetes főemlős­kutató, Harry Harlow irányítása alatt végzett doktori kutatásának témája az volt, hogyan alakul ki a dominancia a majmok között.

Maslow-t még az állatokkal végzett kutatásai során is az érdekelte, hogy mi emeli ki a különleges egyedeket a többiek - a kevésbé különlege­sek — közül.

Maslow kutatási érdeklődése a második világháború körüli időszakban tevődött át az emberekre. Az 1930-as és 1940-es években New Yorkban gyülekeztek Európa legjelesebb gondolkodói közül sokan, akik a náci Németországból menekültek el.

Ezek az emberek lenyűgözték Maslow-t, aki azon vette észre magát, hogy megpróbál minden lehetséges dolgot megtudni róluk. Miközben azt kutatta, hogyan váltak ezek a személyiségek olyanná, amilyenné, Maslow a későbbi formális kutatásai magját vetette el. Ezt formális kutatást részben a háború kitörése ösztökélte. Azaz

Maslow-t mélyen megindította a háború okozta szenvedés és gyötrelem, és megesküdött, hogy életét annak szenteli, hogy bebizonyítsa, az emberek jóval nemesebbre is képesek, mint a háború, az előítélet és a gyűlölet. Az önmegvalósítás folyamatá­nak tanulmányozása éppen ebbe az irányba vezette tovább.

AZ ÖNMEGVALÓSÍTÁS  ÉS A MASLOW-FÉLE MOTÍVUMHIERARCHIA

Nem Rogers volt az egyetlen elméletalkotó, aki az önmegvalósítás fontosságát hangsúlyozta.

Abraham Maslow (1962, 1970) érdeklődése elsősorban azoknak a személyeknek a tulajdonságaira tér ki, akik a legtöbbet hozzák ki az életükből – akik a legteljesebben működnek, a legegészségesebbek és a legjobban érvényesülnek a világban. Munkásságának nagy részében azt próbálta megérteni, mi teszi lehetővé a képességek legteljesebb kibontását és az érvényesülést (lásd a 14. keretes szöveget).

Kutatásai részeként Maslow közelebbről a motiváció fogalmát és a motívumok szerveződését vizsgálta. Jóllehet Maslow motivációteoretikus volt, a motivációról vallott nézetei nagyban eltér fejezetben tárgyaltaktól.

Maslow úgy látta, hogy a különböző emberi szükségletek - melyeket ösztönszerűnek tekintett hierarchiát alkotnak (Maslow 1970). Ezt a hierarchiát gyakran piramis formában jelenítik meg (14.2. ábra).

Maslow rámutatott, hogy az emberi szükségletek különböznek abban, hogy mennyire igényelnek közvetlen kielégítést és milyen erősségűek. Bizonyos szükségletek primitívek, alapvetőek és sürgetőek. A piramis alapját azok a fiziológiai - levegő, víz, táplálék és hasonlók iránti - szügségletek képezik, melyek nyilvánvalóan elengedhetetlenek a túléléshez. A hierarchia eggyel magasabb szintjén található jellemzők sem nélkülözhetők a túléléshez, de nem annyira sürgetőek. Ide tartoznak általában a biztonság, közelebbről a fizikai biztonság szükségletei - menedék az időjárás viszontagságai elől, védelem a ragadozók ellen és így tovább.

Maslow a szükségleteknek ezt a második osztályát kevésbé alapvetőnek tartotta, mint az elsőt, mivel a biztonsági szükségletek ritkább kielégítést igényelnek, mint a fiziológiai szükségletek, és a kielégítő állapot is tovább marad fenn. Néhány másodpercen belül oxigénhez, néhány órán belül vízhez és legalább naponta kétszer élelemhez kell jutnunk. De ha sikerül lakást szereznünk, akkor elég sokáig biztosítva van a fizikai menedékünk (legalábbis ameddig fizetni tudjuk a lakbért). Ha a lakásunk és a levegőkészletünk egyszerre kerülne veszélybe, egész biztosan a levegő utánpótlásáról gondoskodnánk először, és csak később kezdenénk a lakás miatt aggódni.

A Maslow-féle hierarchia következő szintjein a szükségletek kezdenek egyre inkább szociális színezetet ölteni. A biztonsági szükségletek szintje fölött közvetlenül találhatók a szeretet és a valahová tartozás szükségletei, melyek a bajtársiasságra, a gyengédségre és az elfogadásra irányulnak (hasonlóan a Rogers által feltételezett pozitív értékelés szükségletéhez). Ezek kielégítése szociális interakciót feltételez.

A piramis magasabb szintjén találhatók a megbecsülés iránti szükségletek, melyek az értékeléssel (és az önértékeléssel) vannak összefüggésben. Ide tartozik az ügyesség és az erő érzésének, valamint a másoktól származó elismerés érzésének szükséglete. Vegyük észre, hogy ez az utóbbi nem ugyanaz, mint az előző bekezdésben említett elfogadás és gyengédség. Az elfogadás nem biztos, hogy értékelő jellegű, az elismerés viszont igen. Ez utóbbi esetben bizonyos tulajdonságunkat vagy tulajdonságainkat értékelik és becsülik meg. Az elismerés ennélfogva pontosabban meghatározott szükséglet, mint az elfogadás.

 

A hierarchia csúcsán áll az önmegvalósítás. Maslow ezt a szót nagyrészt Rogershez hasonlóan használta azon törekvésünk kifejezésére, hogy azzá váljunk, amit képességeink lehetővé tesznek - hogy önmagunkat képességeink végső határáig ter­jesszük ki. Az önmegvalósítás Maslow szerint a leg­magasabb rendű emberi motiváció.

 

A motivációk ilyen hierarchikus szerveződésé­nek több olyan folyománya van, melyre nem árt nyíltan rámutatni. A piramis Maslow központi feltevésének vizuális analógiája. A feltevés az, hogy a hierarchiában alul szereplő szükségletek primití­vebbek — ég sürgetőbbek -, mint a hierarchia ma­gasabb szintjein találhatók. Mint ahogy már emlí­tettük, a levegő szükséglete sürgetőbb, mint a menedék iránti szükséglet. Maslow feltevése ennél azonban átfogóbb. Azt is feltételezte, hogy a fizikai menedék iránti szükséglet sürgetőbb, mint az elfo­gadottság érzésének szükséglete, és hogy a valaho­vá tartozás érzésének szükséglete sürgetőbb, mint az elismerés vagy hatalom szükséglete. Maslow úgy tartotta, hogy a motívum erőssége csökken, amint lépésenként felfelé haladunk a piramison.

Másrészt viszont, amint felfelé mozgunk a hie­rarchián, a szükségletek egyre jobban megkülön­böztethetően emberiek és egyre kevésbé lesznek jellemzőek az állatokra. Maslow szerint tehát egy­fajta csereviszony áll fenn a biológiai kötöttségek és a sajátos emberi jellemzők között. Bizonyos szük­ségleteink megkülönböztetnek bennünket más élőlényektől, ezek közül az önmegvalósítás a leg­magasabb rendű és a legfontosabb.

De nem szaba­dulhatunk meg azoktól a motívumainktól sem, me­lyeken más élőlényekkel osztozunk. Ha ezeket a szükségleteket kielégítetlenül hagyjuk, akkor jóval kényszerítőbb erővel hatnak, mint a sajátos emberi szükségletek.

Általánosságban véve tehát, előbb azokkal a szükségletekkel kell foglalkoznunk, amelyek a hie­rarchia alsóbb szintjein találhatók, és csak ezután irányíthatjuk figyelmünket a magasabb rendű szük­ségletekre.

Ennek két további következménye van.

Az első az, hogy ha alacsonyabb szinten szükséglet keletkezik, miközben egy magasabb rendű szükséglet kielégítésével vagyunk elfoglalva, akkor a kiala­kuló alacsonyabb rendű szükséglet elvonhat bennünket a magasabb rendűtől. Figyelmünket valósággal „lehúz­za" és arra kényszerülünk, hogy az alapvetőbb szükséglettel foglalkozzunk (lásd Wicker, Brown, Wiehe, Hagen és Reed 1993).

A második következmény azzal a folyamattal kapcsolatos, mellyel felfelé mozgunk e szükséglet­soron. Lehetséges, hogy tudatunknak az alacso­nyabb rendű szükségletektől való megszabadítása teszi lehetővé, hogy ráhangolódjunk az önmegva­lósítási tendencia halk hangjára.

Ne feledjük, hogy minél feljebb haladunk a piramison, annál gyen­gébb és kifinomultabb a motívum. A legmagasabb rendű humán motívum, az önmegvalósítás egyben a legkifinomultabb is, s így a legnehezebben észre­vehető. Csak ha már a többi szükségletet elcsende­sítettük, akkor figyelhetünk fel rá.

A hierarchia különböző szintjei másképpen is különböznek egymástól. Maslow úgy vélte, hogy a piramis alja felé található motívumok hiányalapúak, míg a magasabb szintek motívumai (főként az ön­ megvalósítás) növekedésalapúak (Maslow 1955).

Azaz az alacsonyabb rendű motívumok valamilyen hiány­ból származnak, s az ilyen szükségletek kielégítése azt jelenti, hogy bizonyos kellemetlen állapottól szabaduljunk meg. Az önmegvalósítás ezzel ellentétben sokkal inkább személyiségünk még megvalósulatlan lehetősé­geinek „távoli hívásához" hasonlítható. E szükséglet kielégítése nem valamilyen kellemetlen állapot elkerülésével, sokkal inkább a növekedés keresésével függ össze (lásd még Márkus és Niuius 1986).

Végül érintenünk kell Maslow és Rogers gondo­latainak kapcsolódási pontjait. Rogers két motívu­mot hangsúlyozott. Az első az önmegvalósítási ten­dencia volt, ő ezt tartotta fontosabbnak. A második a pozitív értékelés - a másoktól kapott gyengédség és elfogadás - szükséglete, amit szintén fontosnak és nagyon erőteljesnek vélt. Rogers szerint ez utób­bi gyakran olyan erős, hogy gyakran arra készteti a személyt, hogy elhanyagolja megvalósító (aktuali­záló) tendenciáit.

Ha ismét rápillantunk a 14.2. ábrára, akkor hasonlóságot tapasztalhatunk Rogers elgondolásai és a Maslow által valamivel árnyaltabban kidolgozott szerkezet között. A Maslow-féle piramis alsó két szintje olyan szükségletekre utal, melyeket Rogers nem vett figyelembe. Rogers figyelmének központjában a szociális szükségletek álltak, melyek Maslow-nál a piramis harmadik szintjén kezdődnek. Maslow Rogershez hasonlóan azt feltéte­lezte, hogy az elfogadottság szükséglete sürgetőbb, mint az önmegvalósítás szükséglete. A hierarchia szerkezete nyíltan azt sugallja, hogy a pozitív érté­kelés szükséglete eltérítheti az embereket az önmegvalósítástól.

A Maslow-féle piramis középső szintjét - a megbecsülés iránti szükségletet - voltaképpen a pozitív értékelés szükségletének részletesebb kidolgozásaként is felfoghatjuk. A megbecsülés iránti szükségletek több szempontból is hasonlítanak a Rogers-féle értékfeltételekhez. A két szerző némiképp eltér abban, hogy hogyan képzelték el ezt a motívu­mot. Rogers szerint káros, ha meghajlunk az értékfeltételek előtt. Maslow számára a megbecsülés iránti szükségletek az emberi motiváció részét ké­pezik, bár primitívebbek, mint az önmegvalósítás szükséglete. Mindketten egyetértettek azonban abban, hogy ez a szükséglet az önmegvalósítás útjában állhat. Összegezve tehát azt mondhatjuk, hogy annak ellenére, hogy a két szerző mindegyike egyedi módon gondolkodott az emberi tapasztalat külön­böző vetületeiről, elméleti nézeteik sok ponton közel állnak egymáshoz.

 

Az önmegvalósító személyek jellemzői:

Az önmegvalósítás fogalma sok szempontból a leg­rokonszenvesebb és a legérdekesebb a fenomeno­lógiai megközelítés képviselői által bevezetett fo­galmak közül. Bár Maslow átfogó képet alkotott az emberi motívumokról, az önmegvalósítás kötötte le leginkább érdeklődését és képzeletét, s mint már említettük, munkásságának döntő részét ennek ta­nulmányozására szentelte.

Maslow szerint mindenkinek megvan a lehetősége az önmegvalósításra, és mindenkinek megvan az a belső vágya, hogy képes­ségeinek megfelelően a lehető legtöbbet hozza ki magából. Mivel az önmegvalósítás meglehetősen diffúz jellemző, ezért szinte bármiféle viselkedésben megnyilvánulhat. Nemcsak a festő, a zenész, az író vagy a színész lehet önmegvalósító, hanem bár­ki, akinek a személyisége a kongruencia, az integ­ráció és a teljesség irányába változik.

Bár Maslow úgy képzelte, hogy mindenki előtt nyitva áll ez az út, azt is felismerte, hogy néhány ember gyakrabban él az önmegvalósítás lehetősé­gével, mint mások.

Az önmegvalósítás folyamatá­nak jobb megértése érdekében Maslow olyan em­bereket keresett, akiknél az önmegvalósítás jellem­zői gyakrabban voltak megfigyelhetők. Komoly erőfeszítést tett az ilyen emberek leírására már csak azért is, mert az önmegvalósítás fogalma igen ne­hezen megragadható. Azt remélte, hogy leírásai hozzásegíthetnek másokat ahhoz, hogy saját éle­tükben felismerjék önmegvalósító tapasztalataikat.

Maslow arra a felismerésre jutott, hogy a gyakori önmegvalósítók elég sok közös vonással rendelkez­nek (Maslow 1963). Íme közülük néhány (a telje­sebb listát lásd a 14.1. táblázatban):

- Az önmegvalósítók hatékonyan észlelik a valósá­got. Tapasztalataikra különösen élesen képesek összpontosítani.

- Az önmegvalósítók képesek felis­merni mások zavaros észlelésmódját, és képesek átvágni az ily módon keletkezett gubancokat.

- Azok az emberek, akik gyakrabban élnek az önmegvaló­sítással, egyben önmaguk és mások elfogadására is képesek. Önelfogadásuk nem önelégült önbiza­lom. Az önmegvalósítók felismerik, hogy milyen messze járnak a tökéletestől, és teljesen elfogadják önmagukat olyannak, amilyenek, tökéletlenségeik­kel egyetemben. Ugyanez igaz arra is, ahogyan a körülöttük lévő emberekhez viszonyulnak. Mások gyarlóságait lényük részeként fogadják el. (Figyel­jük meg, hogy belső konfliktusaink érett elfogadása mennyire hasonlít ahhoz, amit a pszichoanalitikus terápia célul tűz maga elé.)

- Az önmegvalósító személy további jellemzője a szellemi spontaneitás. Ez a mesterkéltség nélküli, folyamatosan működő kreativitásban tükröződik.

- Ehhez gyakran társul az élettapasztalatok friss látás­módja, az élet mint izgalmas folyamat felismerése.

Van olyan adat, amely szerint a kreativitás az ön­megvalósítással, s nem más motívumokkal áll kapcsolatban (Amabile 1985). Ebben a vizsgálatban arra kértek fel írókat, hogy alkotói tevékenységüket vagy a külső ösztönzés (így a Maslow-féle hierarchia alacsonyabb szintjén álló motívumok), vagy pedig olyan sajátosságok mentén gondolják át, melyek a tevékenységből magából fakadnak (ezalatt tulaj­donképpen az önmegvalósítást érthetjük). Ezután arra kérték őket, hogy írjanak egy verset. Később független megítélők rangsorolták a versek kreativi­tás-értékét. A külső ösztönzőkön való elmélkedés után írt verseket általában kevésbé kreatívnak talál­ták, mint az önmegvalósítási beállítódás hatására írottakat.

- Az önmegvalósító személyre gyakran mondják, hogy problémaközpontú, de ez a kifejezés kissé félreve­zető. A probléma szó itt a filozófiai vagy etikai kérdések melletti elköteleződésre utal.

- Az önmegvalósítók széles látókörűek, egyetemes kérdésekkel foglalkoznak. Mindezzel a saját kultúrától és a közvetlen környezet­től való bizonyos függetlenedés jár együtt.

- Az önmeg­valósító ember elsősorban az univerzum polgára és csak másodlagos, hogy éppen melyik lakásban, város­ban vagy országban él.

- A gyakori önmegvalósítók tudják, hogy a kapcsolatok erőfeszítést igényelnek (és kapcsolati szükségleteik általában kielégülést is nyer­nek).

- Kötődéseik mélyek, mivel a kapcsolatok fontosak számukra, ám a kötődéseik gyakran nagyon kevés emberre korlátozódnak.

 

 

Az érett, önmegvalósító személyiség 25 jellemzője (Abraham Maslow)

1. A valóság hatékony észlelése. Realitásérzék, helyes valóságérzés, jó kapcsolat a valósággal. Ez nyilvánul meg a helyzetek és a személyek helyes megítélésében.
2. Elfogadás önmagunkkal, másokkal és a természettel szemben.
3. Spontaneitás.
4. Természetesek és mesterkétlenek.
5. Örök filozófiai kérdések foglalkoztatják őket.
6. Problémamegoldóközpontúak. Problémamegoldó tevékenységében annak humán módja legyen a jellemző (a belátás és a gondolkodás, szemben a vak próbálkozással).
7. Szilárd szokásokkal rendelkezzék, amelyek fizikai és szociális helyzetekben eredményes alkalmazkodást biztosítanak számára. Ezt a perspektívát ígéri a tanuláselméleti koncepció.
8. Képes legyen ösztönimpulzusainak örömteljes, szorongásmentes kielégítésére, azaz találja meg a harmóniát vágyai és a felettes én kontrollja (a közösség érdekei és elvárásai) között.
9. Sokoldalú érdeklődés és tevékenység (tág kiterjedésű mező). Az egy-oldalú „beszűkült” ember mint személyiségminta nem ideális, még akkor sem, ha magas sport- vagy munkateljesítményre, például tudományos tevékenységre vagy művészetre szűkült be. Az igazán jelentős alkotók mindig sokoldalúak.
10. Reális önértékelés (önismeret), identitás.
11. Elég erősek, autonomók, függetlenek, és saját meglátásaik által irányítottak ahhoz, hogy néha indulatosnak tűnjenek.
12. Feladatközpontúság.
13. A magánélet önállósága és sértetlensége.
14. Függetlenség a kultúrától és környezettől.
15. A befogadás állandó frissessége.
16. Kitágult idődimenzió, azaz a jelen tevékenységnek összefüggésbe állítása a múlttal és jövővel, tervezés. Maslow odáig megy, hogy hangsúlyozza: az önmegvalósító személyiség saját magát és tevékenységét a valóság végső lényegével igyekszik összefüggésbe hozni, abban elhelyezni és ahhoz vonatkoztatva megérteni, érzékletesen „óceáni” attitűdnek nevezi ezt a belső magatartást. A végtelen horizontok: “oceanikus” érzés, vallások.
17. Interdependencia, azaz a személyiség alrendszereinek egymástól független működése. Az érett személyiség képes arra, hogy például hivatali kudarcának ne vallja kárát a családjával való együttlét jó hangulata.
18. Belső kontroll attitűd: jól működő, nem infantilis (nem félelemkondicionált), hanem az énképhez igazodó lelkiismeret. Jól szabályozza motívumait (önkontroll).
19. Magas a frusztráció-toleranciája. Viselkedését nem jellemzi az agresszivitás.
20. Szociális érzület: azonosulás, együttérzés, gyöngédség.
21. Mély, de szelektív társas kapcsolatok. Intimitásra törekvés, azaz mély, de megválasztott szociális kapcsolatok, melyekben saját énünk „feloldódik”.
22. Demokratikus jellemszerkezet: mások tiszteletben tartása.
23. Etikai (erkölcsi) szilárdság.
24. Ellenségességtől mentes humorérzék. Filozófikus és gondolatgazdag. Nem mások megtréfálása jellemez, hanem mosolyra késztet.
25. Alkotóképesség, kreativitás, találékonyság.

http://365letszikra.hu/maslow-piramis-erett-szemelyiseg/ https://www.szemelyiseg-vezetes.hu/az-erett-szemelyiseg-jellemzoi/ Carver, Charles S.-Scheier, Michael F. – Személyiségpszichológia

 

Élete vége felé Maslow különbséget tett kétféle önmegvalósító személyiség között (Maslow 1971).

Az egyik a már leírt jellemzőket testesíti meg.

A másikat Maslow transzcendens önmegvalósítónak nevezte el.

Ez utóbbiak oly sokat áldoznak az önmegvalósító tapasztalatokért, hogy ez válik életük legbecsesebb alkotóelemévé.

Tudatosabban moti­válják őket az olyan egyetemes értékek vagy célok, melyek felettük vagy rajtuk kívül állnak (mint pél­dául a szépség, az igazság és az egység), mint az önmegvalósítók másik csoportját. Holisztikus mó­don viszonyulnak a világhoz, s az izgatja őket, ho­gyan képeznek egységet a világ alkotóelemei.

Az én fokozottabban transzcendálódik, így az önmegva­lósítás szinte az „univerzum megvalósításává" válik. Tapasztalataik valamiképp megszentelődnek szá­mukra.

Önmagukat képességeik kifejeződésének eszközeként, és nem képességeik tulajdonosának te­kintik. Ebből a jellemzésből származik a transzper­szonális (személyen túli) kifejezés is, mellyel olykor az emberi lehetőségek ilyen szemléletére utalnak.

 

• Neufeld szerint az érett személyiség három minimális kritériuma az önálló életképesség, az alkalmazkodóképesség, valamint az, hogy legyen önmaga a kapcsolataiban is.
• Allport listájában többségben vannak a kapcsolati és érzelmi tényezők: az én-érzés kiterjesztésének képessége, azaz a másik örömében való részvétel képessége; a másokhoz való meghitt, szerető, de nem birtokló, beavatkozó viszonyulás; az érzelmi biztonság, önelfogadás, az élet állandó bizonytalansága elfogadásának képessége; és a valósághű percepció és a jártasságok, a saját szakma, mesterség ismerete, a képesség az elmélyülésre. http://mipszi.hu/cikk/160225-erett-szemelyiseg-kerestetik

 

Az egészséges személyiség kritériumai:

• MENNYIRE SZERETJÜK MAGUNKAT: akik nagyon szeretik magukat egészséges személyiségük van.
• MENNYI FELELŐSÉGET VÁLLALUNK: akik nem kívülről várják sorsuk alakítását, akik nem másokat hibáztatnak, egészséges személyiségek.
• KÖNNYEN MEG TUDUNK E BOCSÁTANI: minél könnyebben tudunk megbocsátani, annál egészségesebb a személyiségünk.
• POZITÍV VÁRAKOZÁSOK: Az, hogy mennyire keresünk jót mindenben és mindenkiben. Akik a jót keresik igazán egészséges személyiségek.
• HOGYAN JÖVÜNK KI MÁSOKKAL: nem lehet egészséges személyiségünk, ha nincsenek jó kapcsolataink embertársainkkal.

Kölcsönösség törvénye:

*minél jobban szeretjük magunkat, annál jobban szeretünk mást. *minél több felelősséget vállalunk, annál jobb a kapcsolat. *minél könnyebben bocsátunk meg, annál jobban fejlődnek kapcsolataink. *minél inkább csak a jót keressük az emberekben, annál jobban jövünk ki önmagunkkal(!!) és velük. *és minél jobban kijövünk más emberekkel annál jobban szeretjük magunkat.

Megfelelés törvénye: Külvilágunk megfelel a belső világunknak. Amilyen bent, olyan kint. Különösen a kapcsolatainkban.

Vonzás törvénye: Olyan embereket vonzunk akik hasonlítanak hozzánk belül. Ahhoz, hogy megváltoztasd a kapcsolataid, változtasd meg a kapcsolatod magaddal.

Amint jobban tiszteljük és elfogadjuk magunkat, jelentősen növekszik azoknak a száma, akikkel kijövünk, Amint növekszik az önbecsülésünk, javulnak a kapcsolataink és több emberrel jövünk ki.

-Mi a titka az önbecsülés javításának?

Kölcsönösség törvénye: Minden dolog amivel növeljük más önbecsülését a sajátunkat is fokozza. Megfordíthatóság törvénye: minden amit azért teszünk, hogy mások önértékelését javítsa, a sajátunkat is javítja.

-Hogyan növeljük mások önbecsülését?

• HAGYJ FEL A DESTRUKTÍV KRITIKÁVAL: Senkit se kritizálj, mert az lebecsülést sugall, tönkreteszi a másik ember önbecsülését. Semmi más nincs, ami az önértékelést gyorsabban csökkentené, mint a destruktív kritika.

• LEGYÉL KEDVES: ne vitatkozz. Először a másikat próbáld meg megérteni, ne magad megértetni.

Ha nem értünk egyet valakivel, az éretlen személyiség természetes reakciója az, hogy nyomban érvekkel árasztja el a másikat.

Ezzel szemben az érett személyiséget az jellemzi, hogy először igyekszik megérteni, miért vélekedik vagy érez így vagy úgy a másik.

https://www.youtube.com/watch?v=ONg0a39AZIs

https://thisisyourkingdom.wordpress.com/2015/08/11/brian-tracy-sikeres-szemelyiseg-kialakitasa

 

A csúcsélmény

Az önmegvalósítás folyamatának leírásakor Maslow azokra a pillanatokra is felfigyelt, melyekben az önmegvalósítás a legtisztábban fordul elő. Ne fe­ledjük, hogy nem minden cselekvés foglal magá­ban önmegvalósítást, még a jellemzően önmegva­lósító személyeknél sem.

Maslow a csúcsélmény kifejezéssel utalt az intenzív önmegvalósítás pilla­nataira.

A csúcsélmény bekövetkezésekor úgy érezzük, mintha össze lennénk kapcsolva környezetünk ele­meivel. A színek és hangok élénkebbnek tűnnek - az érzékletek tisztábbak és élesebbek (lásd Privette és Landsman 1983). Az időérzék elvész a tapasz­talás folyamatos áramában.

A csúcsélménnyel kapcsolódó érzés az áhítat, a rácsodálkozás vagy az eksztázis.

A csúcsélmény mintegy önmagunkon kívülre helyez bennünket - nem önmagunk­ra gondolunk, hanem inkább arra, hogy tapasz­talatainkat olyan mélyen éljük át, amennyire csak lehetséges.

Csúcsélmények akár passzív módon is létrejöhetnek (például egy művészeti remekmű élvezete során), de leginkább akkor fordulnak elő, ami­kor mélyen belefeledkezünk valamilyen tevé­kenységbe (Csikszentmihalyi 1975; Privette és Landsman 1983).

A csúcsélményt átélő ember jel­lemző módon annyira belemerül a tevékenységbe, hogy a személy és a tevékenység teljesen összeforr egymással, a tevékenység „válik" magává a sze­méllyé.

Csikszentmihalyi az áramlás (flow) kifeje­zéssel illette az ilyen optimális tapasztalatokat (lásd Csikszentmihalyi és Csikszentmihalyi 1988; Csikszentmihalyi 1990). Ismételten aláhúzzuk, az nem feltétel, hogy a tevékenység művészi alkotás vagy ilyesféle legyen.

Nem az fontos, mit csinálunk, sokkal inkább az, hogy hogyan. Ha teljesen bele­merülünk, s ha a tevékenység emberi lényünket mintegy kiteljesíti, akkor csúcsélményről beszélhe­tünk.

A csúcsélmény akkor fordul elő, amikor az ember olyan mélyen merül el valamilyen tevékenységbe, hogy szinte a pillanat rabja lesz. Képzeljük el, hogyan érezhet a futballista , miután sikerült gólt szereznie.

 

 

 

AZ EGZISZTENCIALISTA PSZICHOLÓGIA

A fejezetben már a humanisztikus megközelítés több témáját szóba hoztuk. Ezek között szerepelt az emberek természetes hajlama a növekedésre, életüknek a szabad akarat gyakorlása révén történő megváltoztatása, az inkongruens észleletek és azok felbukkanása elleni védekezés, illetve a szükséglethierarchia csúcsán álló növekedési motívum.

A növekedés és emberi lehetőségek kérdése azonban más szempontból is tárgyalható: az önmegvalósítás gyakorlásának lehetősége ugyanis felveti a felelősség kérdését. Az önmegvalósításnak ára van. Ez része annak az üzenetnek, melyet amelyet a fenomenológiai irányzatot képviselő pszichológusok másik csoportja, az úgynevezett egzisztencialis-pszichológusok fogalmaztak meg.

Az egzisztencialista kifejezés a létezés (existence) szóval van kapcsolatban.

Azzal a filozófiai nézettel azonosítják, amely többek között azt hangsúlyozza, hogy az ember mindössze a létezését birtokolja. Minden emberi lény egyedül áll a kifürkészhetetlen univerzumban.

Az egzisztencialista filozófusok arra is rámutatnak, hogy minden embernek felelősséget kell vállalnia az élete során hozott döntéseiért. Az egyén személyes valóságélményére helyezett hangsúly összhangban van a fenomenológiai szemlélettel.

 

 

 

SZEMÉLYISÉGMÉRŐ ELJÁRÁSOK

Az első kérdés az, hogy egyáltalán hogyan közelít­hető meg a személyiség mérése ebből a perspektí­vából. Más fejezetekben a projektív módszerektől a fiziológiai mérésig terjedően különféle kat említettünk. A fenomenológiai nézőpontban egészen más megközelítést sugall.

 

Interjúk

A fenomenológiai irányultságú pszichológusok kevésbé kötődnek konkrét, jól szerkesztett mérőeszközökhöz, mint más pszichológusok.

A fenomenológusok számára a mérés nem abból áll, hogy a személlyel kitöltetnek egy kérdőívet vagy megkérik, hogy standard ingersorra reagáljon.

Szerintük a mérés az a folyamat, amely során - bármilyen elérhető eszközzel - feltárható, hogy a személy milyen.

Ilyen alapállásból a fenomenológiai szemléletű pszichológusok otthonosan kezelik az interjút mint mérési módszert. Az interjú kínálja a legnagyobb rugalmasságot: megengedi, hogy a vizsgált személy mindazt elmondja, ami felmerül benne, s megengedi az interjúkészítő számára is, hogy eltérjen a tárgytól, amit más módszerek esetében nem tehetne meg. Az interjúkészítő számára lehetővé válik továbbá, hogy az interakció során szubjektív benyomást alakítson ki a vizsgált személyről.

Ahhoz, hogy ily módon feltárhassuk, milyen is a személy, jó empátiaérzékre van szükségünk. Végtére is az interjúkészítő a személy magánvilágába próbál meg behatolni, hogy mintegy belülről érthesse meg.

Rogers (1980) úgy vélte, hogy az empátia nem automatikus: a jó empátiához szükség van a kis változások iránti érzékenységre. Újra és újra ellenőriznünk kell, mennyire pontosak érzéseink, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy nem haladunk rossz irányba. (Természetesen az empátia nem csak az interjúkészítés során bír fontossággal. Rogers szerint az empátia ugyanilyen fontos közvetítő szerepet játszik a terápia folyamatában is, és a teljességgel működő személyiségnek is elengedhetetlen jellemzője.)

Az alapos interjú töméntelen információt ont magából, ami alkalmanként tartalomelemzés alá vethető (például Berelson 1952; Marsden 1971). A tartalomelemzés során a kliens kijelentéseit elmé­leti szempontból értelmes csoportokba soroljuk és leszámolhatjuk, hogy hány állítás esik az egyes ka­tegóriákba. Például egy interjú során Susan 2 öndicsérő vagy önelfogadó, 18 önbíráló és 15 ambiva­lens kijelentést tett. Ebből kézenfekvően adódik az a következtetés, hogy Susan nem igazán elégedett önmagával.

Az interjúk tartalomelemzése a terápia során bekövetkezett javulás mérésére is felhasználható. Három hónap elmúltával egy újabb interjú során Susan például 5 helyeslő, 5 bíráló és 8 ambivalens kijelentést tett magáról. Ebből például levonható egyrészt az a következtetés, hogy Susan már kevés­bé táplál negatív érzéseket önmaga iránt, másrészt pedig az, hogy általában véve kevesebbet foglalko­zik önmagával, mint a terápia előtt.

Bár az interjúmódszer hasznossága nyilvánvaló, az a rugalmasság, ami olyannyira előnyére válik, egyben a korlátját is jelenti. Hacsak nem strukturált interjúról van szó (és a fenomenológiai beállított­ságú pszichológusoktól semmi sem áll távolabb), akkor nagyon nehéz az egyik interjút a másikkal összehasonlítani. Ha Jane interjújában több nega­tív önhivatkozást találunk, mint Sally esetében, ak­kor vajon ez biztosan abból adódik-e, hogy Jane kevésbé szereti önmagát, mint Sally? Vagy csak arról van szó, hogy az interjúkészítő Jane énké­pének történetesen különösen kellemetlen össze­tevőit követte nyomon, Sally esetében viszont nem érintette azokat a területeket, ahol rossz érzéseket táplál önmagával szemben? Ha Susan több negatív énhivatkozást használ a terápia kezdete előtt, mint később, ez vajon azért van-e, mert később elégedet­tebb lett önmagával, vagy azért, mert az interjúké­szítő kerülte a rossz érzéseket keltő kérdéseket a második interjú folyamán?

Az effajta nehézségeken túl nyilvánvaló az is, hogy amit az interjúalany elmond, számos más változó függvényében erősen változhat. A kliens valószínűleg sokkal kitárulkozóbb például, ha az interjúkészítő jó kapcsolatot alakít ki vele, mint ha nem (Jourard 1974).

Valójában az interjúkészítő verbális viselkedésének egészen kis különbségei is nagy eltéréseket hozhatnak létre abban, hogy mit mondanak el a személyek önmagukról (Matarazzc és Wiens 1972). így sokan az interjút elsősorban a személyes benyomás kialakításának eszközeként kezelik, s nem tekintik mérési módszernek.

 

A Q-rendezés és az énfogalom mérése

A méréssel kapcsolatban felmerülő másik kérdés az, hogy milyen jellemzőket mérjünk. Azok a szer­zők, akiknek az elképzeléseit ebben a fejezetben tárgyaltuk, két választ javasolnak.

Az első válasz az, hogy mivel az énfogalom a személyiség fontos as­pektusa, a mérésnek arra kell összpontosítania, hogyan látják az emberek önmagukat.

Az a módszer, melyet Rogers az énfogalom mé­résére legjobbnak tartott, az úgynevezett Q-rendezés (például Block 1961; Rogers és Dymond 1954; Stephenson 1953). Ennek a módszernek sok válto­zata van, de az eljárás alapjában mindegyiknél ugyanaz. A Q-rendezés során a személyeknek sok állítást (tételt) adnak, külön kártyákra írva. A téte­lek gyakran önértékelő állítások, amilyeneket a 14.2. táblázatban látunk, de lehetnek kifejezések, szavak, esetleg más is.

A Q-rendezést végző személyt megkérik, hogy válogassa csoportokba a kártyákat (lásd a 14.3. ábrát).

Az egyik szélső csoportba azo­kat a tételeket kell tennie, melyek leginkább jellemzők rá, a másik szélső csoportba pedig azokat, melyek legkevésbé jellemzőek. A közbülső csoportok pedig a két szélsőség közötti fokozatokat képviselik.

 Vannak megkötések arra, hogy hány állítás kerülhet egy-egy csoportba (14.3. ábra). A szemé­lyek a rendezést legtöbbször általános kategóriák mentén kezdik (illik rám, nem illik rám vagy egyik sem), aztán tovább válogatnak a finomabb különb­ségek megállapítása érdekében. Mire befejezik a rendezést, alaposan meg kellett nézniük az állítá­sokat és el kellett dönteniük, hogy melyik egy vagy kettő érvényes valóban rájuk, és melyek kevésbé. Ez a módszer a tulajdonságok összevetése révén kény­szeríti a személyt arra, hogy eldöntse, mi is jellemzi őt valójában. A Q-rendezés ebben a tekintetben eltér az osztályozó skáláktól, ahol minden válasz külön és a többitől függeütlenül szerepel. Az osztá­lyozó skálák esetén elvileg az is lehetséges, hogy minden állítást egyformán jellemzőnek (vagy nem jellemzőnek) tartsunk. Ez nem fordulhat elő a Q-rendezés esetén.

Az egyszerű Q-rendezés abból áll, hogy az állí­tásokat szétválogatjuk aszerint, hogy megítélésünk szerint éppen most milyenek vagyunk. A Q-rendezés által nyújtott legalapvetőbb információ tehát az, hogy a vizsgál! személy hogyan látja önmagát.

A Q-rendezés arra is felhasználható azonban, hogy összetettebb és érdekesebb információt nyerjünk. Annak megfelelően is szétválogathatjuk az állításo­kat, hogy milyenek voltunk életünk korábbi szaka­szában, és megvizsgálhatjuk, hogy a két rendezés mennyire fedi egymást. Azaz a korábban nagyon jellemzőnek besorolt állítások ugyanazok-e, mint amelyeket most nagyon jellemzőnek tartunk? Ha nem, akkor azt nézhetjük, hová esnek a „most" állításai például a „4 éwel ezelőtti" rendezésben. A két rendezés közötti eltérések azt jelzik, hogy mi­lyen változások következtek be az énfogalomban az eltelt időszakban.

Elvégezhető a rendezés az ideális énképre is (milyen szeretnék lenni), és megvizsgálható, hogy mekkora az eltérés vagy hasonlóság az ideális és az aktuális énkép szerinti rendezés között. A hasonló­ság ebben az esetben a kongruenciát tükrözi, az ideális énkép és érzékelt énkép kis távolságát.

A Q-rendezés számos más célra is felhasznál­ható. Például a tételeknek nem kell feltétlenül önjellemző állításoknak lenniük, akár célok vagy tevékenységek is lehetnek, melyeket a leginkább preferálttól a legkevésbé preferáltig kell besorol­ni. Mivel a Q-rendezés ilyen rugalmasan használ­ható, a személyiségmérés általános eszközét kép­viseli.

 

Az önmegvalósítás mérése

A személyiségkutatók másodszor az önmegvalósítási tendencia mérését tűzték célul maguk elé. Azt próbálták meghatározni, hogy az emberek milyen mértékben rendelkeznek a gyakori önmagvalósí­tással együtt járó vonásokkal.

Az a mérőeszköz, melyet leggyakrabban hasz­nálnak erre a célra, a Shostrom (1964, 1974) által kifejlesztett Személyes Orientáció Leltár (Personal Orientation Inventory, POI; lásd még Knapp 1976).

A POI 150 állításpárból áll.

Azt az állítást választhatjuk minden párból, amellyel a leginkább egyetértünk.

A POI-nak két fő skálája van,

- az egyi­ket idői kompetenciának (time competence) nevezik. Ez részben azt tükrözi, hogy a személy milyen mérték­ben él a jelenben, szemben azzal, hogy mennyire köti le a műit és jövő. Ugyanakkor amint azt a kompetencia szó is sugallja, a skálának valamivel összetettebb a jelentése. Az idői kompetenciával bíró személyekről ügy vélik, hogy hatékonyan és reálisan képesek összekötni a múltat és a jövőt a jelennel. Érzékelik a folytonosságot e három időre­láció között. Az idői mkompetenciával jellemezhe­tő személyek ezzel ellentétben leválasztják a jelent mind a múltról, mind a jövőről. Főként sajnálko­zással és nehezteléssel viszonyulnak a múlthoz, és idealizált célokkal vagy félelmekkel várják a jövőt. Nemcsak arról van szó, hogy a jelentől eltérő idő­szakot állítanak a középpontba, hanem arról is, hogy abban sem hatékonyak, ahogyan a különböző időkereteket egymással összekapcsolják.

A második fő skála azt méri, hogy mennyire vagyunk belülről irányítottak az értékek és az élet értelmének keresésében. Nyilvánvalóan senki nem tudna a társadalomban működni a mások általi irányítottság érzése nélkül. Az önmegvalósítókról azonban úgy vélik, hogy fokozottabban igénylik, hogy önmagukat irányítsák, mint a kevésbé önmeg­valósító személyek.

A POI-t számos kutatásban felhasználták, de nyitva maradt néhány kérdés a tekintetben, hogy mennyire érvényes mérőeszköze az önmegvalósí­tásnak. A POI érvényességével kapcsolatos legtöbb kutatás arra összpontosít, hogy képes-e a teszt elkü­löníteni azokat a személyeket, akiknek vannak és akiknek nincsenek patológiás tünetei (például Fox, Knapp és Michael 1968; Shostrom és Knapp 1966). Valamivel ígéretesebb az az eredmény, hogy a pontszámok javulnak többüléses csoportterápiát követően (Dosamantes-Alperson és Merrill 1980).

Részben a POI érvényességével kapcsolatos kér­dések, részben pedig a kérdőív hosszüsága miatt Jones és Crandall (1986) 15 tételes skálát fejlesztett ki az önmegvalósítás mérésére. Skálájuknak négy faktora van, melyek az önirányítást, az önelfoga- dást, az érzelmek elfogadását és az interperszonális kapcsolatokban tetten érhető felelősségvállalást és bizalmat tükrözik. A POI-hoz hasonlóan az adatok azt mutatják, hogy a csoportterápia következtében az ezen az új mérőeszközön elért pontszámok is változnak (Crandall, McCown és Robb 1988).

A VISELKEDÉSZAVAROK ÉRTELMEZÉSE ÉS TERÁPIÁS KEZELÉSE

Vajon ebből az elméleti perspektívából hogyan ke­zelhetők a viselkedészavarok, és a viselkedésváltoz­tatás milyen lehetőségei körvonalazódnak?

Emlé­kezzünk arra, hogy Rogers szerint a teljességgel működő személyiség az aktualizáló tendenciára hangolódik és az énképen belüli, illetve az énkép és a jelen tapasztalatok közötti konzisztencia és koherencia érzését éli meg. Az ilyen emberek nem az értékfeltételeknek megfelelően próbálnak élni, hanem önmagukkal azonosak. Rogers szerint az énképen belüli kongruitás hiánya pszichológiai problémákat okoz (az ezt alátámasztó különféle bizonyítékokat lásd Ford 1991a; Higgins 1987, 1990).

Rogers szerint a tapasztalat és az énfogalom közötti vagy az énfogalmon belüli inkongruitást szorongásként éljük meg (az ettől eltérő elképze­lést lásd a 14.6. keretes írásban). A szorongás en­nélfogva az organizmikus értékelő folyamatból szár­mazó jelzés arra vonatkozóan, hogy az egészleges énképet a dezorganizáció veszélye fenyegeti. Annak ellenére, hogy módunkban áll megvédeni énképün­ket az ilyen fenyegetésektől (mint azt a fejezetben korábban már láttuk), a szorongás néha felszínre tör. Ennek bekövetkezése főként akkor valószínű, ha a személy túlzottan az értékfeltételekre összpontosít, és olyan tevékenységet folytat, mely ellentétben áll az önmegvalósítással.

Mikor az ilyenfajta inkongruencia szélsőségessé vagy gyakorivá válik, valószínűleg azok­kal a jellemzőkkel fogunk találkozni általában neurotikusnak szoktunk címkézni. Ha a dezorganizáció túlságosan szélsőséges, akkor pszichhotikus zavarokról beszélhetünk.

Rogers szerint a terápia lényegében a részben dezorganizált én újraszervezésének (újraintegrálásának) folyamata. Ez lényegében a védekező folyamatok visszafordítását jelenti annak érdekében, hogy a személy élményelemei közötti ütközések előtűnhessenek. Ezt azonban nem könnyű megtenni.

Rogers úgy gondolta, hogy egy fontos feltételnek teljesülnie kell ahhoz, hogy ezek a változások létrejöhessenek.

Nevezetesen meg kell szabadulni azoktól az értékfeltételektől, melyek a múltban a viselkedést eltorzították.

A személynek azonban továbbra is pozitív értékelésre van szüksége, s ennek feltétel nélkülinek kell lennie. Csak ekkor fogja a személy képesnek érezni magát arra, hogy énképének kellemetlen elemeivel szembenézhessen. Az értékfeltételek eltávolítása teszi lehetővé, hogy a személy nagyobb figyelmet szenteljen az organizmikus értékelő folyamatnak, annak a halk belső hangnak, ami tudja, mi jó és mi rossz az ő számára. Ez a súlypontáthelyezés azután lehetővé teszi az én újraszervezését vagy újraintegrálását.

A terápia kulcsa tehát a feltétel nélküli pozitív elfogadás. Csakhogy ez sem egyszerű kulcs. Ahhoz ugyanis, hogy a feltétel nélküli pozitív értékelés hatékony legyen, a pozitív értékelésnek a személy saját referenciakeretén belülről kell származnia. Az az elfogadás, ami olyan személytől származik, aki semmit sem tud rólunk vagy érzéseinkről, szinte nem is számít elfogadásnak.

Ebből fakad a másik oka annak, hogy miért fontos, hogy a terapeuta erős empátiás érzékkel rendelkezzen. Mint emlékezhetünk, az empátiára először ahhoz van szükség, hogy a terapeuta az interjú során helyesen érzékelje, milyen is a kliens. Másodszor pedig azért elengedhetetlen, mert ez teszi képessé a terapeutát arra, hogy oly módon nyújtson feltétel nélküli pozitív elfogadást, hogy az elősegítse a kliens személyiségének újraintegrálását.

 

Kliensközpontú terápia

Azt a módszert, melyet Rogers dolgozott ki annak érdekében, hogy hozzásegítse az embereket önma­guk újraintegrációjához és önmaguk, valamint a tapasztalataik közötti kongruencia visszanyerésé­hez, kliensközpontú terápiának nevezik (Rogers 1951, 1961; Rogers és Stevens 1967).

Amint azt az elnevezés is sugallja, ebben a terápiában a kliens felelős saját javulásáért. Emlékezzünk, hogy Rogers ' azt feltételezte, hogy minden ember belső hajlam­mal rendelkezik az aktualizációra, önmaga megva­lósítására. Úgy érvelt, hogy ha a problémákkal küz­dő embereket olyan helyzetbe hozzuk, melyből a fő elterelő tényezőket és követelményeket (az ér­tékfeltételeket) eltávolítjuk, akkor természetes ten­denciájuk irányításával képesek lesznek önmaguk újraintegrációjára. Nagyjából ugyanilyen gondolat­menet alapján helyezünk kötést sebeinkre. A kötés maga nem gyógyít, de azáltal, hogy steril környeze­tet biztosít, megkönnyíti a természetes gyógyulási folyamat lefolyását.

A kliensközpontú terápiában a terapeuta empá­tiát és feltétel nélküli pozitív elfogadást nyújt. Ez lehetővé teszi a kliens számára, hogy - átmenetileg - kibújjon az értékfeltételek szorítása alól és élmé­nyeinek olyan összetevőit is feltárja, melyek nem egyeztethetők össze énfogalmával.

A feltárás folya­mata során a terapeuta nem irányít, nem értékel, nem mutat érzelmet és nem ad tanácsot. A terape­uta szerepe az, hogy eloszlassa az értékfeltételek nyomását.

Azáltal, hogy kerüli az értékelő megjegy­zéseket (mit tart jónak vagy rossznak), a hatékony terapeuta azt is elkerüli, hogy további értékfeltéte­leket erőszakoljon kliensére.

Az értékelés helyett a terapeuta megpróbál se­gítséget nyújtani kliensének abban, hogy tisztáb­ban lássa saját érzéseit és tapasztalatait.

Ez tulajdon­képpen azt jelenti, hogy a kliens által elmondotta­kat a terapeuta kissé eltérő formában tükrözi vissza annak érdekében, hogy a kliens más szemszögből újra megvizsgálhassa azt.

Ennek az eljárásnak két változata van, melyek eltérő megnevezést is kaptak.

Az első az érzések tisztázása.

Az, amit a kliens a terápiás foglalkozások alkalmával tesz, részben emocionális jellegű: kifejezi érzéseit bizonyos dol­gok iránt, közvetlenül szavakban vagy valamilyen közvetett módon. A kifejezett érzelmeket a terape­uta időnként más szavakkal megismétli. A cél az, hogy a kliensben erősebben tudatosuljon, melyek az ő valódi érzései. Ha felhívják a figyelmét az érzéseire, akkor ez könnyebben bekövetkezhet.

Talán nem is annyira meglepő, miből fakad e módszer hasznossága. Az érzelemkifejezések gyak­ran mulandóak. Amikor szavakban vagy tettekben fejezzük ki érzéseinket, gyakran észre sem vesszük őket, és néhány pillanattal később lehet, hogy már nem is vagyunk tudatában annak, hogy egyáltalán átéltük-e azokat. Érzéseink olykor fenyegetőek és aktívan kell védekeznünk az ellen, hogy szembesül­jünk velük, például azáltal, hogy megakadályozzuk az érzelmek tudatba kerülését. Az érzések vissza­tükrözésének folyamata teszi lehetővé, hogy az ér­zések természete és intenzitása nyilvánvalóbbá vál­jon a kliens számára, ezáltal is szorosabb kapcsolat­ba hozva őt tapasztalataival.

A kliensközpontú terápiában szereplő második fajta tükrözés kevésbé érzelmi, mint inkább intel­lektuális természetű. Ezt a tartalom újrafogalmazá­sának nevezik. Ez az eljárás az imént leírtak megfe­lelője, de ebben az esetben a kliens állításaiban szereplő gondolatokról, az általa mondottak kognitív tartalmáról van szó.

Mennyire hatékony a kliensközpontú terápia?

Er­re az a válasz adható, hogy körülbelül annyira, mint a többi terápia (Smith és Glass 1977).

A módszer hatékonyságával foglalkozó tanulmányok az énkép változására összpontosítanak, és azt támasztják alá, hogy a kliensközpontú terápia következtében a személyek valóban megváltoztatják az önmagukról alkotott képüket, mégpedig oly módon, hogy érzékelt énképük kongruensebbé válik ideáljaikkal (például Buüer és Haigh 1954; Truax és Mitchell 1971).

 

A kliensközpontú terápia lehetőségeit illusztrálja Rogers (1954) terjedelmes esettanulmánya, amely arról a változásról szól, amit egy asszony élt át. Amikor megkezdte a terápiát, passzív, visszautasított személynek jellemezte magát, s ez az, ami drámai változáson ment keresztül a terápia folyamán. Aktuális énjének Q-rendezéssel történő leírása során kezdetben olyan állításokat választott legjellemzőbbnek, mint hogy „Általában űzöttnek érzem magam" és „Felelős vagyok a bajaimért". Az olyan állítások, mint a „Sokat követelek magamtól” és „Optimista vagyok" kerültek a legkevésbé jellemző végletre. A terápia végére az aktuális énképre legjellemzőbb az „Érzelmileg érettnek érzem magam" és a „Bízom önmagamban", míg a legkevésbé jellemző a „Tehetetlennek érzem magam" és a „Gyakran bűnösnek érzem magam" állítás lett. (Rogers 1954, 275. o.).

 

Encounter csoportok

A másik terápiás stratégia, amely a személyes integráció javítását célozza, a növekedésélmény csoportban való megosztására épít (például Perls 1969, Rogers 1970; Schutz 1967).

Az ilyen csoportokat többféle elnevezéssel vagy jelzővel illetik attól függően, hogy a tapasztalatok mely aspektusát kívánják kiemelni.

Az úgynevezett encounter (szó szerint: találkozás) csoport elnevezés azt fejezi ki, hogy a csoport abban segíti a résztvevőket, hogy saját élményeik valóságával közvetlenebbül találkozhassanak. A érzékenységnövelő (sensitivity) csoport elnevezés arra utal, hogy a csoport a résztvevő saját élményeikre való érzékenységét is fokozza.

Végül az „emberi kapcsolatok tréningcsoportja” vagy

T-csoport kifejezés onnan ered, hogy a csoportban való részvétel az emberek egymáshoz való viszonyának javulásához vezethet.

Bár nagy a változatosság ezeknek a csoportoknak a vezetésében, a csoportok többsége bizonyos közös vonásokban osztozik.

Legtöbbjükben szerepelnek bizonyos szenzoros és viselkedéses gyakorlatok, hogy a résztvevők közelebbi érintkezésbe kerülhessenek a különféle körülmények között át­élt szenzoros tapasztalataikkal és érzelmeikkel. Gyakori, hogy arra bátorítják őket, hogy játsszák le fantáziáikat, késztetéseiket és érzéseiket a csoport­on, a kölcsönös bizalom és a feltétel nélküli elfo­gadás légkörében (Rogers 1970).

A résztvevők általában nagyon lelkesen nyilat­koznak az ilyen csoportok jótékony hatásait illető­en. Végeztek néhány kutatást is a csoportélmény hatásaival kap­csolatban, de az eredmények hézagosak és nehe­zen értékelhetők (Campbell és Dunnette 1968). Azt találták, hogy a T-csoportélmény hatására az emberek empatikusabbá válnak (Dunnette 1969), és ügy érzik, hogy jobban sikerült kézbe venniük önmaguk irányítását (Diamond és Shapiro 1973).

Másrészt viszont, legalábbis az egyik vizsgálatban, azt találták, hogy az encounter csoport „címke" már önmagában is jótékony hatású volt, még akkor is, ha a résztvevők egyszerű szabadidős tevékenysé­geket folytattak (McCardel és Murray 1974). Ez az eredmény izgalmas kérdéseket vet fel azzal kapcso­latban, hogy ezek a csoportok vajon milyen módon fejtik ki jótékony hatásukat.

A legtöbb fenomenológiai szemléletű pszichológus azt feltételezi, hogy az encounter csoport által nyújtott élmények pozitív hatással vannak az emberek életére.

Az encounter csoportmódszer a fenomenológiai megközelítésből nőtt ki annak elősegítésére, hogy az emberek közelebbi kapcsolatba kerüljenek érzéseikkel. Az ilyen csoportok megfelelője napjainkban az ún. támogató szupportív csoport.

 

A terápián túl, a személyes növekedés felé

Mint már a fenti tárgyalásból is kiderült, a terápiás tapasztalatot Rogers nem olyan eljárásnak tekintet­te, amely beszabályoz valamit, ami elromlott, vagy amit csupán végre kell hajtani, ha szükséges, s aztán félretehető.

A terápia a többi életélménnyel azonos kontinuumon helyezkedik el. Rogers felfogásában az a személy, aki a legteljesebben éli életét, az életben is nagyjából olyasfajta folyamatok részese, mint amilyenek a terápia során történnek.

Az encounter csoport például nem arra szolgál, hogy a személyiségük súlyos dezintegrálódásával kűzdő embereket segítse. Sokkal inkább arravaló, hogy a hétköznapi - sőt a boldog - emberek tapasztalatait gazdagítsa, hogy még teljesebben valósíthassák meg önmagukat.

Rogers elképzelését az ideális életmódról a teljességgel működő személy fogalma ragadja meg.
Rogers úgy képzelte, hogy mindannyiunk célja az egész életen át tartó személyes növekedés.

A növekedés feltételei ugyanazok, mint amelyek a hatékony terápiához is szükségesek.

- A személyes növekedés hitelességet kíván a velünk interakcióban állóktól - azaz eltitkolás és hamis illúziók nélküli nyíltságot,

- empátiás megértést

- és feltétel nélküli pozitív értékelést.

A növekedés ilyen megközelítése hasonló Maslow önmegvalósítással kapcsolatos álláspontjához: a személyes növekedés nem cél, melyet egyszer elérünk, és majd túllépünk rajta.
Ez olyan életmód, melyet egész életünk során követünk.

Forrás: Carver, Charles S.-Scheier, Michael F. – Személyiségpszichológia, Osiris Kiadó , Bp.